Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
320 Utószó A cél — szerinte - a pártvezetésbe befurakodott cionisták (értsd zsidók) felderítése lett volna. Nekem erről csak Aczél elvtárs jutott eszembe, de nem kérdeztem vissza, ki a fenéről lehetne még szó. A megtisztelő ajánlatot kedvesen elhárítottam, de megint csak később, kutatóként állt össze a kép. A cionizmus-ellenességgel leplezett hivatalos antiszemitizmus új jelenségnek számított, de a beszervezési kísérleten kívül más jelei is voltak. Egy hónappal korábban valami pártrendezvényen, ideológiai konferencián az egyik hozzászóló ennek jegyében bírálta Madách Mózese és a Hegedűs a háztetőn budapesti bemutatóját. Egy bizonyos Sütő Gábor. Ugyanez a név tűnt fel Csurkáék, azaz a MIÉP 2009-es EP listájának élén, viselője nyilván ezzel próbálta megkoronázni az előző rendszerben töretlen diplomata karrierjét. A Hegedűst be is tiltották, már csak Berlinben láthattam, kimondottan színvonalas előadáson, erős antikapitalista beütéssel. Ma már tudom: elhelyezkedésem és a beszervezési ajánlat nagyon is összefüggött egymással. A „bizalmas nyomozást” a szolgálat illetékes osztálya kezdeményezhette, persze nem üres kézzel kezdtek hozzá, számtalan információ állt már azelőtt is rendelkezésükre, hogy a delikvenst figyelni kezdték volna. Csak mások anyagait, de mindenekelőtt a névmutatóval ellátott bölcsészkari objektum-dossziét kellett átnézniük. Volt, akit már korábban is megfigyeltek, most hozzánk csapták, így számára is új időszámítás kezdődött. Hiszen a „bizalmas nyomozást” személy, vagy - mint esetünkben — egy egész csoport ellen is el lehetett rendelni. Egy évre szólt, amelynek során leginkább ügynököket küldtek ránk, de meghatározott időre egyéb eszközöket is bevethettek, így postánk ellenőrzését, vagy - mondjuk — egy hónapra telefonjaink lehallgatását, ennél szőkébben a személyi követést, persze újra és újra, ha a kapacitás engedte, akár a lakás lehallgatását, poloska telepítését is, ami kiegészült titkos házkutatással. Az egy év leteltével az állambiztonsági tiszt javasolhatta a „nyomozás” meghosz- szabbítását további fél évre, amit általában meg is tettek, ne vesszen kárba az addigi munka. Általában az újabb hat hónap után is üres kézzel álltak, de választaniuk kellett: vagy más módon folytatják a nyomozást, leginkább „F”, azaz figyelő dossziét nyitnak, aminek azért voltak feltételei (és következményei), de ebbe a kategóriába csak úgy nem lehetett átsétáltatni a delikvenseket, ide az igazi „ellenforradalmárok” tartoztak, mint - hogy a talán legismertebbet említsem - Göncz Árpád. Az „F”-dossziést még beszervezni sem lehetett, nem lehetett ügynök, engem viszont éppen erre próbált rávenni volt barátom, nem találomra, hanem így szólt a szabályzat, dossziénk lezárása során meg kell vizsgálni a beszervezési lehetőségeket. Engem — minden jel szerint - a hírszerzés környékezett meg. Nem lettem mesterkém, hanem Csepelre kerültem, nevezetesen a formálisan a Számítástechnikai Intézet kebelében működő Társadalomtudományi Osztályra, amelyet valójában a pártbizottság, azon belül is az agitprop titkár irányított. Az első titkár, Bor
