Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
318 Utószó fejünket, nem adták, majd a kari bizottságtól, amelynek magam is tagja voltam, reszel- gettem a körmömet, mint a nyuszika a viccben, és hülyeségeket beszéltem, nehogy már betiltsák a Stúdiumot. Közben azért éreztem, talán mégis a betiltás lenne a jobb változat, vállalják csak fel ezt. Bakoshoz hasonlóan „taktikáztam”, nem a bázis nyomására, nem magamat, hanem a Stúdiumot próbáltam menteni. Semmi veszélyérzetem nem volt, holott közben már érzékeltem - nem csak én -, hogy figyelnek minket - Atkárit követték is -, a telefonomat lehallgatták, de senki sem hitte el, mánia, üldözési, magam is rettegtem ettől. Apámról is ezt mondták. О 1964-ben halt meg, felvidéki magyar, Pozsonyban élt a két háború között, egyetlen örökségem hosszú önéletrajza volt. Ezt csapva a hónom alá indultam 16 évesen Pozsonyba, hogy felkeresem egykori ismerőseit. Aztán 1969-ben újra. Valahol ez volt az első találkozásom a történelemmel, legalábbis apám történetével. A téma izgatott, így írtam egyetemi szakdolgozatomat a két világháború közötti szlovákiai magyarok történetéről, annak egyes szeleteiről. Megfogott a kisebbségi lét tanulmányozása. Vezetőtanárom, már kevesen emlékeznek rá, Arató Endre tanszékvezető még a szentélyébe is bevezetett, megmutatta lakásában őrzött hatalmas cédulaanyagát, majd közölte, hogy odavesz a tanszékre. Aztán mégsem, mert nincs státusz. így nem lettem kisebbségkutató. Persze nem erről volt szó, oda is vette maga mellé egyik évfolyamtársamat, mert státusz (állás) azért volt. Nem tudom, mit tudott Arató, mibe avatták be, de később próbált állást szerezni számomra. Tőle tudtam meg, hogy az akkori Munkásmozgalmi Múzeumban munkatársat keresnek. Be is jelentkeztem, hiszen muzeológus-hallgatóként ott gyakoroltam, Szikossy Ferenc, az osztályvezető még örvendett is, a könyvtárba tenne, nem könyvtárost képzelt oda, hanem egy magamfajta muzeológust, szakkönyvtár, meg tudod, csupa nő, mennek szülni, én ugye nem, meg is egyeztünk. A többit beszéljem meg az adminisztratív igazgatóval, Fodor elvtárssal, aki messze nem volt ilyen naiv, elutasított, mivel nincs könyvtárosi végzettségem, meg hát tudom, miként venné ki magát, ha egyetlen hímként bekerülnék a könyvtárba. Fordításokból, tolmácsolásból, cédulázásból és egyéb alkalmi munkákból éltem, próbáltam „alámerülni”, egyre sekélyesebb állásokra pályáztam, hasztalan. A fentiek nem pusztán emlékek a régi szép időkről, hanem magyarázat ahhoz, hogy miként kerültem Csepelre, a Vasműbe. Konkrétan nagyszerű pszichológus évfolyam- társam, Vajda Zsuzsa szólt, hogy a Csepel Művekben történészt keresnek. Jelentkeztem, a beszélgetés egyfajta szakmai vizsga akart lenni, így a Demény-mozgalomról7 7 Demény Pál (1901-1991) 1919 elején csatlakozott a nem sokkal korábban megalakított kommunista párthoz, a KIMSZ egyik vezetője lett. A Tanácsköztársaság bukása után többször letartóztatták, internálták. Szabadulása után, 1924-ben több társával önálló kommunista frakciót alapított, mert nem hitt abban, hogy külföldről lehetne irányítani az illegális mozgalmat. Csepelen tett szert viszonylag
