Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
Utószó 317 osztályának nagy hatalmú vezetője letiltotta a középiskolások részvételét, majd a kari gyűlést is berekesztő dékánunk egyszerűen betiltotta a tervezett összejövetelt. Fegyelmik indultak, Csetneki ellen az egyetem, Láng és velem szemben a párt indult meg, miután már és még párttagok voltunk. Az előbbi - emlékeim szerint - enyhe elmarasztalással zárult, Gábor kellő tapasztalat hiányában valóban nem igényelte a vitához a termet a dékáni hivataltól, de a vitaanyag stencilezését és ezzel szétküldését maga a dékán engedélyezte. A pártba az 1968-as csehszlovákiai bevonulást követően, hosszú vívódások után léptem be, felvételem meglehetősen sokáig, éppen 1971-ig húzódott. Az a kör, amelyben mozogtam, éltem, a demokráciát a szocializmusban is megvalósíthatónak tartotta, de már az alapvető emberi jogokat, az emberi méltóság tiszteletét tekintette alapvető princípiumnak. Tehát Lánggal és velem, párttagokkal szemben tényfeltáró, vagyis még nem fegyelmi bizottságot állítottak fel, ennek döntésétől függött további sorsunk. Az elnök, Vilmos József, a politikai gazdaságtani tanszék vezetője informálisan találkozott velünk. Könnyeivel küszködve kért bocsánatot, hogy ezt a feladatot elvállalta, kizárólag azért, hogy ne essen bajunk. Én fiatalos hevülettel ezt valami gyávaság jelének véltem, csak történészként fogtam fel, bátor tett volt. Megbízatása a pártvezetőségen belüli kompromisszum eredménye volt, a velünk szimpatizálók a bizottság felállítását nem tudták megakadályozni, de legalább ő került annak élére. És valóban a hajunk szála sem görbült, miközben Haraszti Miklóst ekkoriban zárták ki az egyetemről, egy évvel később az abortusztilalom ellen aláírásgyűjtő Körösi Zsuzsát, majd Csetnekit is, de mi meg- úsztuk. Atkárit nem engedték újraválasztani KISZ-titkámak, Lángnak lejárt a két éves továbbképzési szerződése, én meg államvizsgáztam, vagyis elvégeztem az egyetemet. Már ötödévesként szembesültem tehát azzal a dilemmával, amely a kari gyűlés után Bakosban merült fel, s amit Dénes Iván idézett: „A VB6 túlélésre játszott. Stiláris bravúrral olyan értékelést fogalmazott és adott közre, mely a formális logika szabályai szerint megint csak mindkét felet - értsd: saját (választó) tömegeit, s a felettes hatalmát is kielégíti. Nyilvánvalóan »tragikai vétsége« az volt, hogy elhitte: lehet így taktikázni.” Volt persze egy lényeges különbség, a szervező bizottság tagjait és az egyéb studiumos tisztségviselőket nem választották, volt, aki maga jelentkezett a feladatra, volt, akit felkértünk. Ez semmiféle előnnyel, netán karrierlehetőséggel nem kecsegtetett, csak munkát jelentett, örültünk, ha más is részt vállalt belőle. Nem volt tagságunk, csak lelkes egyetemisták, meg tanulásra vágyó középiskolások, így természetesnek tűnt, hogy közösen intézzük dolgainkat, bárki beleszólhatott, alakíthatta. Ezzel együtt ugyanabba a tévedésbe estem én is, mint korábban Bakos. Amikor bevonultak a felsőbb KISZ és pártvezetők előbb a KISZ VB-től követelve 6 A kari KISZ végrehajtó bizottsága.