Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
312 Utószó mi lent valahol ugyanazt akarjuk, csak a köztes állomásoknál van a hiba, a bölcsészkari pártvezetőségnél, az ELTE pártbizottságánál, de ez nem jött össze, nem vettük be. О amellett kardoskodott, hogy a hátrányos helyzet megoldásához szükség van adminisztratív intézkedésekre, ezt azért ismerjék el az elvtársak, azaz mi, de nem ismertük el. Ennek ekkor még nem volt következménye, Aczél eljött az egyetemre, nyilvános vitát is vállalt, de persze nem a KISZ, hanem a pártvezetőség vendégeként. A bölcsészkaron Aczél nélkül is pezsgett az élet, a politikai közélet. 1969 áprilisában hajnalig tartó vita után a KlSZ-vezetést is választó küldöttgyűlés kibuktatta a hivatalos listát, meglepő összefogással a kollégiumi diákbizottság addigi elnökét, Bakost választották meg kari KISZ-titkárnak. Az 1968-as bevonulás sokunkat sokkolt, kritikusabbá tett a rendszerrel szemben, de akkor még nem fogtuk fel ennek belpolitikai következményeit. A bevonulás híre Berlinben ért, szakmai gyakorlatról készültem másnap haza. 21-én egyik német társam ébresztett a hírrel. Azonnal a RIAS-t, a nyugat-berlini rádiót kapcsoltuk be, de a nyugatnémet TV-t is rendszeresen néztük. Az ott elhangzott elemzéseket hallgatva nem ért teljesen váratlanul a hír, de mélységesen megdöbbentem, főleg hogy mi, magyarok is részesévé váltunk. Német társam mondta ki: már megint bevonultunk Csehszlovákiába. Ezzel mi is így vagyunk, tettem hozzá. Nagy nehezen, Varsón és Lembergen át hazaérve a suttogó pártpropaganda fogadott, Kádár nem is akart bevonulni, csak belekényszerült, ami így egyáltalán nem volt igaz, de mint említettem, ekkor sokan nem tudtuk, hogy ez a mi életünkre is közvetlenül kihat. Sőt valami ifjonti daccal hittük: ami nem sikerült a cseheknek, az nekünk talán mégis. Forrongott, változott a világ, nemcsak Prága, hanem egyetemisták Varsóban és Párizsban, nálunk csendesebben. Nincs emlékem arról, hogy tudtam-e az 1963-as amnesztiáról, amikor kiengedték az ’56-os elítéltek zömét a börtönből, akkor eléggé elszigetelten, Egerben tanultam. Hatévnyi távoliét után tértem végül vissza szülővárosomba, Budapestre, ahol már egészen más világra csodálkoztam rá, mint amit Berlinben megtapasztaltam, holott - ma már tudom - az NDK-ban azokban az években, különösen a berlini fal 1961-es felhúzásáig, sokkal enyhébb diktatúra honolt, mint szép hazámban. A Rákóczi gimnáziumban párttitkár orosztanámőnk már-már kötelező irodalomként adta fel Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovicsát, amely akkor még csak a Nagyvilágban jelent meg. Elképedtem, amikor a nyári szünetben elolvastam. Elvétve, de felemás publikációkban lassan a Rajk-perről is lehetett olvasni. Megjelent Alekszandr Nyekrics könyve a Nagy Honvédő Háború első évéről (így történt), holott a szerzőt addigra már állásából is kirúgták a Szovjetunióban. Mondhatnám, az új gazdasági mechanizmus néhány röpke évében váltam felnőtté, alapelveivel még egyet is értettem, de úgy véltem, ha a változások kizárólag a gazdaságra korlátozódnak, akkor eleve kudarcra vannak ítélve. Számomra a prágai tavasz
