Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
Utószó 313 volt a „hajnalcsillag”, de igazából az augusztusi „internacionalista segítségnyújtás” aktivizált, hosszú vívódás után, 1969-ben még az MSZMP-be is jelentkeztem. (Ok is vívódtak, csak 1971-ben vettek fel.) Az 1968-as maoista per (Pór György és társai) nem érintett: ideológiailag távol álltam tőlük, és bár többségük bölcsész volt, egyiküket sem ismertem. Azonban minden lehetséges módon szolidaritást vállaltam velük, mert nem értettem egyet azzal, hogy nézeteikért üldözzék őket, sőt még azzal sem, hogy ne fejthessék ki általam elítélt véleményüket. A maoizmus vádját akkoriban sokakra rásütötték, ezzel lehetett az új-baloldal hazai képviselőit a legkönnyebben kompromittálni. Közéjük sem tartoztam, én „revizionista”, azaz Jobboldali elhajló” voltam, valamiféle igazi (szocialista) demokrácia híve. Persze fából vaskarika, illúzióim rohamosan fogyatkoztak, de hogy a kommunista rendszer a történelem zsákutcája, azt csak 1981 decemberében, a lengyel katonai diktatúra bevezetésének pillanatában ismertem fel. Tehát maoistáinkat elég gúnyosan megmosolyogtam, de üldöztetésükkel nem vállaltam semmiféle közösséget. Ezzel - a jelek szerint - messze nem voltam egyedül a bölcsészkaron. 1969 márciusában már-már életveszélyes fenyegetések közepette hívták össze a filozófushallgatók KISZ alapszervezetének taggyűlését, hogy zárják ki tagjaik sorából három „maoista” társukat. Ezt a filozófusok nemcsak megtagadták, hanem - egy korabeli jelentés szerint - tiltakoztak a kari KISZ-vezetés önkényes eljárása ellen, az egyetem demokratizálását, autonóm és döntésre jogosult kari gyűlés összehívását követelték. Még olyan felszólalás is elhangzott, amely a párt Izrael-ellenes politikája miatt tiltakozott. A hatnapos háború idején katonai szolgálatom lassú végét töltöttem, azaz hat napig hallgattam politikai tisztünk, Szundi őrnagy előadásait, miként kergeti (emlékeim szerint) a 80 milliós arab haderő a zsidókat a tengerbe. A hetedik napon a soros előadás elmaradt. Az egyetemen, felesleges lenne tagadni, rajtunk ült a népi-urbánus ellentét átka, azonban - a magyar történelemben nem utoljára - sikerült meghaladni. A filozófusok adták a programot, a kollégisták Bakos István személyében az új vezetőt, a KISZ-titkárt. Mondom újra, nem tudtuk, hogy ez a demokratizálás utóvédharca, hasonló ahhoz, mint amilyent 1956. november 4-e, a szovjet bevonulás után a munkástanácsok folytattak. Teljesen igaza van Dénes Iván Zoltán történész kollégámnak, maga is az események aktív résztvevője, aki szerint a forradalom leverése után ez volt az első, hosszú ideig utolsó spontán mozgalom. Jómagam egyfajta hibernáltként éltem, így a küldöttértekezleten sem vettem részt, addig - mint mindenki más - passzív tagja voltam a kommunista ifjúsági szervezetnek. Ekkor azonban társaim szemére vetettem hasonló közömbösségüket, jelöltek is alapszervi KISZ-titkámak, de a választásnál egyetlen szavazatot sem kaptam. Ez volt a többség. Túlélni akartak, nem beleszólni.
