Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)

Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban

SZUBJEKTÍV UTÓSZÓ EGY HARMINCÉVES KÖNYVHÖZ, AVAGY MI VOLT A FIÓKBAN

Habent sua fata libelli, azaz minden könyvnek megvan a maga sorsa, története. Ezt próbálom harminc év távlatából felidézni, megírni. Röviden összefoglalva: ennek a könyvnek az „ősváltozatát” 1980 nyarán védtem meg kandidátusi disszertációként, ezt követően az Akadémiai Könyvkiadó szerződést kötött a kiadására.

Akkoriban szinte ez volt az általános gyakorlat. A védést munkahelyi vita előzte meg, amelynek során a delikvens (aspiránsnak hívták), ha érdemi kifogás nem merült fel, megnyugtatta bírálóit, disszertációja megjelentetése esetén figyelembe veszi kollégái értékes megjegyzéseit, de a védéshez nem írja át. így tettem én is, majd beváltottam ígéretemet, a kiadóval kötött szerződés birtokában átírtam disszertációmat, részben figyelembe vettem a baráti, kollegiális javaslatokat, és próbáltam megszabadulni a terjedelmi korlátoktól.

1984/85-re elkészült a kézirat, amelynek megjelentetésétől a kiadó számomra ismeretlen okokból végül elállt. A szöveget most újraolvasva már értem, vagy csak érteni vélem Hazai György, neves turkológus, a kiadó frissen kinevezett igazgatója szerződést bontó értesítését.

A rendszerváltás éveiben többen firtatták, mi maradt írók, történészek és egyéb értelmiségiek fiókjában, amit a „cenzúra” nem engedett megjelenni. Mit mondjak, akkor mással voltam elfoglalva, politikus nem lettem, de magával ragadott a közélet, fontosabbnak tűnt egy-egy előadás, leginkább a Nyilvánosság Klub (és mások) 1989. májusi rendezvénye, ahol az állambiztonsági és pártiratok megsemmisítésének veszélyére hívhattam fel a figyelmet, vagy javaslatot tehettem a brüsszeli után egy budapesti Nagy Imre Intézet megalakítására, amelyből lett (közkeletű elnevezéssel) az ’56-os Intézet. Más terveim is voltak, így az igazságtétel: nem igazán tetszett, ahogy a haldokló pártállam igyekezett ezt kisajátítani magának.

Aztán jött júniusban a Történelmi Igazságtétel Bizottság által szervezett Nagy Imre- temetés, amelyből szerettem volna kimaradni, de nem sikerült, beszívott, végül részt vállaltam a szervezésében, inkább csak a lebonyolításban, ez is elég tanulságos volt. Június 16-án ott ültem „súgóként” a Műcsarnok lépcsőinek tetején az MTV-t tudósító Györffy Miklós, majd nem sokkal később a 301-es parcellánál Feledy Péter mellett. Mozgalmas, sűrű hónapok, már-már évek voltak.

1986-tól foglalkoztam „hivatalosan”, munkafeladatként az ’56-os forradalom történetével, életem legnagyobb kihívása volt, amikor Ránki György, a Történettudományi Intézet igazgatója, majd helyettese és később utóda, Glatz Ferenc megbízott, inkább