Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
II. A nagy nemzedék, avagy adalékok a hazai nagyburzsoázia megítéléséhez
140 II. A nagy nemzedék, avagy adalékok a hazai nagyburzsoázia megítéléséhez A Hitelbank Kornfeld irányításával vezető szerepet vívott ki magának az államhitelezés terén. Egyik legelső ténykedése is ehhez fűződött, amikor Bosznia-Hercegovina megszállása idején részt vett az okkupációhoz szükséges hitelek felhajtásában. Szintén döntő szerepet játszott az aranyparitásos korona bevezetése során, ami az állami pénzügyek között a legbonyolultabb és legkényesebb műveletek közé tartozott. Kornfeld Zsigmondnak azonban hasonlóan kimagasló érdemei voltak az ország iparosításában is. A Hitelbank képviseletében számos iparvállalat alapításában, illetve pénzügyi rekonstrukciójában vett részt. Hosszú felsorolás helyett csak a legfontosabbakat említem: Ganz, Fegyvergyár, Kőolajfinomító, Brassói Cellulose. A halála előtti utolsó kilenc évben elnöke volt a Budapesti Áru- és Értéktőzsdének is. Kornfeld életútja kiváló adalék az asszimiláció és a kettős kötődés kérdésköréhez. Ez a birodalom másik feléhez számtalan szállal kötődő hazai nagyburzsoázia ugyanis nemcsak magyarnak érezte magát, hanem valódi hazai érdekek képviseletére adta az életét. Komfeldnél maradva, lehet, hogy a bécsi Rothschildok kegyeltje volt, munkásságának végeredménye viszont a magyar Hitelbank önállósodása, már-már teljes elszakadása a Creditanstalttól, de mindenképpen egyenrangúvá válása. A nagyburzsoázia magyarsága azonban sok szempontból idegen és helyenként érthetetlen volt. Az még belefért az ország hagyományaiba, hogy gyakran németül képviselték a magyar érdekeket, hiszen ilyen korábban is gyakran előfordult. Ahogy Széchenyi naplóját, ők főkönyvüket vezették német nyelven. Részben rajtuk is múlott, hogy a kereskedelmi, műszaki stb. nyelv hosszú ideig a német maradt, és a tőzsde is német nyelven működött. Ugyanakkor gazdasági érdekeiket messze túlhaladva hálálták meg lojalitásukkal a vezető magyar rétegek és politikusok liberalizmusát. Különösen, mivel ez a liberalizmus lényegéből adódóan nem követelte meg a zsidó-nagypolgári identitás feladását. Beolvadásuk azonban — amit az utókor hol számon kér, hol fejükre olvas - éppen polgári eszméletük következtében nem lehetett teljes. Ez viszont már a nemzeti karakterológiával függ össze. A dzsentrik képviselték Magyarország fejlődésében azt a réteget, amely a kapitalista átalakulás következtében elveszítette korábban is korlátozott gazdasági hatalmát, de képes volt politikai szerepét - különösen a „bűnös” fővároson kívül - erősíteni. Ha a napjainkig élő, köztudatunkban elterjedt magyar jellem sajátosságainak eredetét keressük, akkor azokat majdnem kivétel nélkül a dzsentri mentalitásra vezethetjük vissza, kezdve a magyaros vendégszeretettől egészen a magyar virtusig. Ez az értékhierarchia azonban a soha többé vissza nem szerezhető gazdasági pozíciók elvesztéséből táplálkozott. A „sose halunk meg” és a „csak egy nap az élet” valójában ugyanazt az elbizonytalanodott életérzést fejezte ki. Ez a nagypolgárság számára - zsidó mivoltától teljesen függetlenül - nemcsak elfogadhatatlan volt, hanem egyenesen öngyilkos. Miként tehette volna, hogy ne gondoljon a holnapra? Hiszen a holnap az élete, akkor sikeres, ha már a mában meglátja, megsejti ezt a holnapot, ha előre tudja, hogy másnap
