Bácskai Vera - Gyáni Gábor - Kubinyi András: Budapest története a kezdetektől 1945-ig - Várostörténeti tanulmányok 6. (Budapest, 2000)

Gyáni Gábor: Budapest története 1873-1945 - A nagyvárosi társadalom polarizálódása

nyokból álló házicselédség. Budapesten volt ebben a korban az ország legkiterjedtebb ipari és házicseléd munkaerőpiaca, amely úgyszólván mágnesként vonzotta magához a munkavállalókat az ország minden vidékéről, főként a Dunántúlról és a Felvidékről, valamint a Monarchia nyugati területeiről, sőt még Nyugat-Európából is (német-cseh szakmunkások, szlovák segédmunkások és cselédlányok). A proletariátus, melynek létszáma 1870-ben a százezret sem érte el, és 1890-ben már megközelítette a kétszázezret, a századfordulón pedig a negyedmillió főt, erősen heterogén osztálya a fővárosnak. Éppúgy részét képezte ugyanis a jól kereső, konszolidált körülmények között (így például kétszobás szolgálati lakásban) élő, a kispolgári életeszmények iránt fogékony, nemegyszer külföldi eredetű gyári szakmunkásság, mint a bizonytalan helyzetű, gyakorta munkanélküli, rendszerint al- és ágybérletben tengődő és folyton vándorló építőipari segédmunkásság (napszámosok) és a nőket tömörítő, számbelileg kiterjedt házicseléd réteg. Mégis: a század utolsó negyedében a korábbinál is határozottabban elvált egymástól a munkabérből, illetve a hivatalnoki fizetésből élők jövedelmi szintje. 1873-ban a főváros megemelte a tisztviselői illetményeket, ugyanakkor az ipari bérek ebben az időszakban egyáltalán nem nőttek észrevehető mértékben, sőt helyenként és időnként még csökkentek is. Amíg 1894 óta a városházán lakáspénzzel együtt az írnok vagy a II. osztályú pénztári tiszt, vagyis egy kistisztviselő évi kétezer korona fizetést húzott, addig a művezetők is kevesebbel kellett hogy beérjék, s a munkásság elenyésző töredéke tett csak szert hasonló nagyságú bérjövedelemre. A proletariátus két leggyorsabban növekvő, egyúttal legnépesebb csoportja az ipari munkásság és a házicselédek: 1870 és 1900 között több mint megháromszorozódott a létszámuk, holott a fizikai munkásság egészét tekintve a növekedés csak két és félszeres volt ebben a három évtizedben. A budapesti ipari munkásságot szerkezeti téren az jellemezte, hogy különösen a század vége felé megnőtt soraikon belül a gyáripari munkásság számaránya, s ezzel együtt feltűnően gyakoriak e körben a képzett munkavállalók, a szakmunkások, akik ugyanakkor részben külföldről érkeztek. Akadtak olyan, egyébként jellegzetesen a fővároshoz kötött iparágak (építőipar, gépgyártás, vasöntés, vasúti javítás, nyomdászat, közlekedési eszközöket gyártó ipar), ahol a munkások 80%-ánál is nagyobb része rendszeresen a szakmunkásokból került ki, de a malomiparban is minden második fizikai alkalmazott ehhez a munkáskategóriához tartozott. Az újsütetű ipari munkásságnak kezdetben és évtizedeken át még később is abszolút többségét, sőt 1890-ben is a harmadát a nem magyarajkú munkavállalók al171