Bácskai Vera - Gyáni Gábor - Kubinyi András: Budapest története a kezdetektől 1945-ig - Várostörténeti tanulmányok 6. (Budapest, 2000)

Gyáni Gábor: Budapest története 1873-1945 - A nagyvárosi társadalom polarizálódása

kötött foglalkozások és egzisztenciák világában vertek maguknak gyökeret, s közülük is mind többen képzett (diplomás) értelmiségiként érvényesültek. Gyors mobilitásuk természetes következménye és elengedhetetlen előfeltétele volt ugyanakkor a kulturális asszimiláció (nyelvi magyarosodás) igenlése, amely a budapesti németség és zsidóság körében bizonyult a legegyértelműbbnek. Mindezt kitűnően példázza, hogy amíg a magyar anyanyelvűek 1870-ben a három város népességének még a kisebbik hányadát adták, addig 1890-ben a budapesti népesség kereken kétharmada már magyarnak vallotta magát, legalábbis a magyart jelölte meg anyanyelveként. Ez a gyors sodrású nyelvi-kulturális asszimiláció azt is jelentette egyúttal, hogy megindult a felekezeti-etnikai tömbök szétesése: a kis-, közép- és a nagypolgár státusú budapesti zsidóság között már nem egyedül a vagyoni jövedelmi, műveltségi, sőt olykor a felekezeti (ortodox kontra neológ) különbségek húztak merev határokat, hanem immár az informális gátak is mentehetetlenül elválasztották őket egymástól. Külön társadalmi egyesület tömörítette az egyiket és a másikat, és ami talán ennél is fontosabb: külön költöztek egymástól. A zsidó kispolgárság nagyobb része kitartott eredeti, a Király utcára és környékére korlátozódó lakóhelye mellett, ahol egyúttal a zsidóság kultuszközpontja is volt. Az ún. „pesti zsidó háromszög" adott ugyanis otthont a még 1859-ben épült Dohány utcai (Európa egyik legnagyobb) zsinagógájának, melyet a neológok használtak. A közelben, a Kazinczy utcában alakult ki jóval később az ortodoxia központja is, az ortodox zsinagógával egyetemben (1912), melynek azt megelőzően az Otto Wagner, neves bécsi építész által tervezett Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga adott helyet. A kultuszközpont azonban nem tarthatta fizikai tekintetben is sokáig együtt azt a budapesti zsidóságot, amely gyorsan megindult a mobilitás, vele együtt az asszimiláció (valamint a szekularizáció) rögös útján. így azután a vagyoni elitbe felemelkedő zsidó családok jellemző módon a Lipótváros újonnan kiépített előkelő negyedeibe húzódtak, hogy ezzel is kifejezzék határozott szakításukat az emancipáció előtti zsidóság gettó-létével. A németajkú népesség szintúgy gyorsan felolvadt a főváros asszimilációs kohójában, jóllehet a budai németség még sokáig fenntartotta eredeti identitását jóval tovább, mint a pesti és kivált a külföldről frissen bevándorolt németség, mely utóbbiak nagyobb részét a gyári szakmunkások adták. A népesség abszolút többségét a bérmunkások tették ki, akik két jellegzetes csoportja az ipari, nagy tömegeiben gyáripari proletariátus és a kizárólag hajadon lá170