Bácskai Vera - Gyáni Gábor - Kubinyi András: Budapest története a kezdetektől 1945-ig - Várostörténeti tanulmányok 6. (Budapest, 2000)
Gyáni Gábor: Budapest története 1873-1945 - Fővárosból „székváros" és a millennium
saját fürdőszoba és folyóvíz hiányában annak elsajátítására nem nyílhatott lehetőségük. Még a századfordulón is hetenként legföljebb tízezer ember fürdését biztosíthatták a fővárosi népfürdők, miközben több mint félmillióan éltek ez idő tájt fürdőszoba nélküli lakásokban. Az energiaellátást tekintve a korban jószerivel csak világításra, kezdetben zömmel közvilágításra használt gáz a legfontosabb. Majd csak a korszak vége felé kezd a gáz a háztartások fűtésére is szolgálni. Ez magyarázza, hogy miért nőtt a fogyasztása oly látványosan a millenniumot megelőző két évtizedben: mind a gázvezetékek hossza, mind az elfogyasztott gáz teljes mennyisége ötszörösére emelkedett. A villamos áram viszonylag korán megjelent ugyan a fővárosi közvilágítás energiaforrásai sorában, ám az 1890-es évekig úgyszólván csak reprezentatív alkalmazására akadt példa (szállodákban, színházakban vagy kávéházakban). 1893-ban alakultak meg az első nagyüzemi áramfejlesztő üzemek, melyek hatására néhány éven belül kiépült a villanyáramhálózat Pest és Buda jómódú belső negyedeiben, a Nagykörúton belül, illetve a Várnegyedben. A gyors terjeszkedés ellenére 1896-ban továbbra is csak a főváros közterein volt egyeduralkodó a gázvilágítás, míg az otthonok többségében többnyire ekkor is petróleum lámpa világított. A közegészségügyi ellátás többrendbéli feladatot rótt a városigazgatásra, amely a századfordulón kezdett lassanként áttérni a rendészeti szemléletmódról a szolgáltatói szerepkörre. A főváros 1875 és 1910 között összes beruházásainak több mint egyötödét fordította közegészségügyi beruházásokra, s ennek az összegnek a felét a 19. század utolsó évtizedében költötte el. A közegészségügyi óvintézkedések sorában az ivóvíz minőségének a biztosításán túl, amit az 1887-ben felállított fővárosi bakteriológiai intézet rendszeres ivóvíz vizsgálatai segítettek, a kereskedelmi forgalomba kerülő élelmiszerek ellenőrzése is előtérbe került. A nyílt piaci árusítás élelmiszer-rendészeti ellenőrzése, amely 1890-ben a főváros 44 működő piacát érintette, csak a kezdet volt azon az úton, amely végül a fedett vásárcsarnoki rendszer budapesti meghonosításához vezetett az 1890-es évek derekán. Hosszas előkészületek után 1897-ben avatták fel a Központi Vásárcsarnok, valamint az öt kerületi vásárcsarnok egyenként is impozáns épületét. A Központi Vásárcsarnok, ez a mind méreteiben, mind architekturális megoldásaiban páratlan objektum, melynek közvetlen összeköttetése volt a Dunával, és ahová a tehervonatokat is bevezették, árusítóhelyként és élelmiszer-nagykereskedelmi központként egyaránt funkcionált. Az ország minden részéből érkező élelmiszer egyfajta hatósági elosztás útján innen került tovább a kerületi csarnokokba. Ez azt jelentette, 155