Szekeres József: A pesti gettók 1945 januári megmentése - Várostörténeti tanulmányok 5. (Budapest, 1997)

A Holocaust történeti művek Szálai Pál szerepéről

riportsorozata és könyve (Ránk akarták kenni. Bp. 1992.) nyomán ma már tudjuk, hogy 1952-53-ban szovjet kezdeményezésre koncepciós pert készítettek elő, melynek célja annak bizonyítása lett volna, hogy Wallenberget 1945 januárjában a pesti zsidótanács vezetői ölték meg az amerikai követség pincéjében. Rejtélyes módon eltűnt a Szent István parkból a felavatásra előkészített Wallenberg szobor is, egyedül a XIII. kerület egyik jelentéktelen utcájának, a volt Phőnix utcának Wallenberg utcává történt átkeresztelése maradhatott érvényben." Egyebek mellett a Szovjetunió számára roppant kellemetlenné vált Wallenberg ügy miatt sem lehetett megemlékezni a magyar zsidómentők tetteiről. Az 1972-1980 között megjelent reprezentatív Budapest történet V. kötetében pl. részletes leírás olvasható a zsidókat sújtó rendelkezésekről, a védett házakba költöztetésről, az egyházak eredménytelennek bizonyuló fellépéséről, majd a gettózásról, előfordul a semleges országbeli diplomaták felsorolásánál Wallenberg neve is, de sem a mentőakciókról, sem a cionista Mentőbizottságról s végül a pesti gettók „csodálatos" megmeneküléséről egyetlen sor sem található.' Wallenberg szovjet fogságba kerüléséről és tragikus sorsáról az 1957-es moszkvai beismerést követően sem lehetett írni hazai munkákban. Történelmi műben először az 1987-ben közreadott Ellenállási Kislexikonban volt olvasható, hogy Wallenberg súlyos törvénysértés áldozataként vesztette életét. Mellékes észrevételként, de ide kívánkozik, hogy még 1995-ben is megjelenhetett nálunk, nem is akármilyen „történelmi" mű, amelyben Wallenberg tragikus sorsával kapcsolatban még mindig az idejétmúlt és félrevezető célzatú eltűnési história szerepel. A mentőakciók, éppúgy, mint az ellenállási mozgalom tényének elhallgatása, vagy az illegális kommunisták részvétele nélküli események említése, nem igazán volt elfogadott és méltányolt témája a hazai történetírásnak, s különösen nem volt „pártszerű" az 1950-es évek viszonyai közepette. Az ellenállás és a mentőakciók ténye, azok dimenzióinak alapos feltárása és reális alapon történő bemutatása sehogyan sem volt összeegyeztethető a „nagy" pártvezér", Rákosi Mátyás által szüntelenül hangoztatott „utolsó csatlós", „fasiszta Magyarország" és más hangzatos frázisokkal. A szélsőséges és valótlan rákosista tézisek s azok továbbélése miatt sem volt lehetséges az 1980-as évek második feléig az ellenállás, a mentőakciók s közöttük a cionista Waada (mentési) Bizottság törekvéseinek a realitásoknak megfelelő hiteles ábrázolása. A torz, a valóságot nem tükröző korabeli történelemszemlélet nem tudott mit kezdeni a pesti nemzetközi gettó és a nagy gettó megmenekülésének a II. világháborús Európában egyedülálló jelenségével sem, ezért e tényt 18