Sipos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914 - Várostörténeti tanulmányok 3. (Budapest, 1996)

IV. Környezetalakítás és szolgáltatások - 4. Szociálpolitika és kultúra

nyék ellátására kötelezte a törvényhatóságot, ,,kik magokat közsegély nélkül fenntartani egyáltalán nem képesek", és csak annyiban, amennyiben ,,a jótékony intézetek segélye és az egyesek könyöradománya" ehhez nem elegendő. A szabályrendelet ennek alapján csak azokra terjesztette ki a közsegélyzés lehetőségét, akik teljesen vagyontalanok, munka- és keresetképtelenek, tartásra kötelezhető rokonaik nincsenek. Állandó pénzbeni segélyt csak „elaggott egyének" kaphattak, ideiglenes segélyt pedig olyanok, akik huzamos vagy súlyos betegség miatt munkaképtelenek, valamint a keresetképtelen szülők gyermekei. Elvileg azok is folyamodhattak átmeneti segélyért, akik „általános üzletpangás következtében munkát nem találhatnak". A gyakorlatban ennek alig volt jelentősége. A szegényügyi hatóságok számára az volt a legfontosabb, hogy megakadályozzák az „érdemtelenek", a „munkakerülők" segélyhez jutását, a tényleges munkapiaci, jövedelmi viszonyokra nem voltak tekintettel. Támogatásra „érdemesnek" csakis az számított, aki igazolni tudta, hogy kora vagy egészségi állapota miatt munkaképtelen. A segélyezési rendszeren belül egyébként is teljesen alárendelt volt az ideiglenes segélyek szerepe. 1900-ban a kerületi elöljáróságok útján kiosztott 271.987 koronából mindössze 27.720 korona volt „rögtöni segély", a többit a kizárólag teljesen munkaképteleneknek adható rendszeres havi segély tette ki. Az arányok a későbbiekben méginkább eltolódtak: 1912-ben a rögtöni segélyek összege még az állandó segélyek huszadrészét sem érte el.

454 A helyi illetőség megkövetelése önmagában is nagy tömegeket zárt ki mindennemű hatósági ellátásból. Bár az illetőség elvileg már két évi helyben lakás és folyamatos helybéli adófizetés alapján megszerezhető volt, ezek a feltételek a stabil egzisztenciával, állandó munkaviszonnyal nem rendelkező, azaz a munkanélküliségnek leginkább kitett és támogatásra elsősorban szoruló réteg számára voltak teljesíthetetlenek. (A napszámosok keresményük után 1883 óta nem is fizettek egyenesadót, ennek következtében a városba áramló, munkát kereső nincstelenek zömének eleve nem volt esélye az illetőség megszerzésére). " Ilyen körülmények között a szegénykérdés a hatóság számára jelentős részben „kolduskérdést" jelentett, amihez a legridegebb rendészeti megfontolásoknak megfelelően viszonyultak. A kolduláson, „csavargáson" ért idegen illetőségű sze453 MT. 1872:XXXVI. te. 105. §. 454 Bp. félszázados fejlődése, 190. 455 Melinz - Zimmermann, 1991. 10-19.; a segélyezés gyakorlatára Zimmermann, 1993. 167-168. 240