Sipos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914 - Várostörténeti tanulmányok 3. (Budapest, 1996)

IV. Környezetalakítás és szolgáltatások - 2. Tisztaság és egészség

hoz szükséges műszaki és közegészségügyi ismeretanyag a század derekán még csak kialakulóban volt, és nagyjából az 1870-es évekre érte el azt a szintet, aminek a birtokában valóban hosszú távra érvényes megoldásokat sikerült találni a vízellátás és a szennyvízelvezetés legégetőbb gondjaira. Erre az időre a „know-how" terén Németország egyértelműen átvette a vezető szerepet Angliától. (Szimptomatikusnak tekinthető, hogy míg a magyar főváros első, ideiglenes vízművét 1868ban angol szakember, Lindley tervezte — aki a megbízást éppen német városok vízvezetékének és csatornázásának terén felmutatott eredményeinek köszönhette — addig a káposztásmegyeri vízműnél már a német Salbachtól kértek mérvadó szakvéleményt). A német nagyvárosok legtöbbje nagyobb szabású vízművet és általános csatornázást az 1870-1880-as évek folyamán létesített. Bécs első nagy vízvezetéke, a liberális éra egyik fő büszkesége, amely magasan fekvő források vizét vezette a városba, 1873-ra készült el. Ilyen nagyságrendű beruházást a városok mindenütt a szükségletek feszítő nyomása alatt, és nem azoknak mintegy elébe menve vállaltak. Az előkészítés, Budapesthez hasonlóan, sok éves tárgyalássorozatot jelentett, és még szerencsésnek mondhatta magát az a város, amelyik ennek eredményeképpen olyan rendszerhez jutott, amelyik legalább néhány évtizeden át teljes mértékben meg is felelt rendeltetésének." ' Budapest esetében ezt a körültekintő előkészítés mellett a város c szempontból rendkívül kedvező adottságai is elősegítették: a Duna menti kavicsréteg bőséges, jó minőségű, természetes úton kellően megszűrt vizet tudott szolgáltatni (a mesterséges szűrés a korabeli technológia mellett korántsem volt veszélytelen), és a folyam képes volt a szennyvíztömeg befogadására is. A legtöbb városban éppen ez utóbbi, a vezetékes vízellátás bevezetésével megsokszorozódó szenny víztömegnek a környezetet nem veszélyeztető eltávolítása volt az egyik legnehezebb kérdés. Budapesten a városvezetés már az 1860-as évek végén felismerte, hogy a kisváros igényeihez szabott kezdetleges csatornák rendszertelen bővítésével létrejött hálózat nem képes funkcióját ellátni. A régi csatornák építésénél még arra törekedtek, hogy a szennyvíz minél rövidebb úton a Dunába kerüljön. A kitorkolások a város egész hosszában szennyezték tartalmukkal a folyót, amelynek vize ezeken keresztül már közepes vízállásnál is behatolt a város alá, megrekesztve a nem megfelelő lejtés folytán amúgy sem könnyen lefolyó, ürülékkel teli lét, amely a csa385 Vö. Simson, 1983.; Reulecke, 1985. 58-62.; Krabbe, 1985. 23-36.; Banik-Schweitzer, 1978. 92-104.; Robson, 1935. 311-320.; Witzler, 1995. 66-81. 213