Sipos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914 - Várostörténeti tanulmányok 3. (Budapest, 1996)
III. Városgazdálkodás és községesítési politika - 4. Összegzés
A tárgyalt korszakban az adóbevétel 3,44-szeresére, ugyanakkor a szolgáltatásokból befolyó bevétel 4,89-szeresére, a vagyon hasznosításából származó bevétel 7,77-szeresére nőtt. Ez utóbbin belül is a szolgáltatásokhoz kapcsolódó új típusú jövedelmek: részvények, közlekedési és áramszolgáltató vállalatok által teljesített befizetések léptek előtérbe. Az adórendszeren belül végbement bizonyos eltolódás az egyenes adók javára, de ez nem jelentette a vagyonos rétegek terheinek növelését, mivel a városi pótadók a kis lakások bérlőire nehezedtek a legnagyobb mértékben. Ezek a bevételi források a fenntartás és működtetés anyagi alapjait szolgáltatták, beruházásokra, fejlesztésre csak kölcsönök felvétele révén nyílt mód. Budapest 1890-től tért rá a nagy volumenű beruházási kölcsönök felvételének politikájára. E kölcsönökre támaszkodva két nagyobb hullámban került sor nagyszabású infrastruktúra-fejlesztési programok végrehajtására. Az első hullámban, az 1890-es években még a hagyományos rendészeti igazgatásból kinőtt, de már csak nagyüzemi módon kielégíthető feladatok álltak előtérben: egyrészt a közegészségügyi alapinfrastruktúra, elsősorban a vízvezeték- és csatornarendszerek, vásárcsarnokok, másrészt az úthálózat kiépítése, valamint városszabályozás és közigazgatási épületek emelése. Ebben az időben még csak olyan üzemeket és intézményeket vettek városi kezelésbe, amelyek a hatósági feladatok teljesítésével szorosan összefüggtek. A jövedelmező vállalkozásokkal kapcsolatban még ekkor is határozottan a magánvállalatok koncesszionálásának politikáját folytatták. Az ekkor létesített koncessziós szerződések hosszabb időre megkötötték a város kezét a községesítés lehetősége tekintetében. Ez annál inkább súlyos helyzetet teremtett, mivel az évtized nagyberuházásainak túlnyomó része nem volt jövedelmező. A kölcsönök törlesztését így a háztartás hagyományos bevételi forrásaiból kellett megoldani, amelyek súlypontja az adóbevételeken volt. Az adórendszer a legnagyobb terhet az alacsony jövedelműekre hárította, miközben az igazán nagy vagyonok és jövedelmek megfogására alkalmatlan volt. 1898-tól a konjunktúra megtörésével az adóbevételek éveken át stagnáltak, miközben a háztartás terhei egyre fokozódtak. A századforduló dekonjunktúrája kiélezte a háztartás belső feszültségeit, és világossá tette az addigi várospolitika válságát. A közterheknek az adott szerkezetben történő jelentékeny emelésére a városvezetés nem mert vállalkozni, a közgyűlést uraló nagypolgári réteg viszont minden olyan törekvést elhárított, amely a vagyonosokat kívánta nagyobb arányú tehervállalásra kényszeríteni. Inkább a beruházások olyan drasztikus visszafogását választották, ami egy idő után már a városigazgatás legsajátabb funkcióinak zökkenőmentes lebonyolí191
