Sipos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914 - Várostörténeti tanulmányok 3. (Budapest, 1996)

III. Városgazdálkodás és községesítési politika - 4. Összegzés

A közgyűlés 1899 januárjában határoztad községi tűzkárbiztosító intézet létrehozását. Az intézmény nyereségét a rohamosan növekvő tűzoltási kiadások fedezésére szánták. Az ingatlantulajdonosokat ezzel egyidejűleg tűzoltási járulék fizetésére kötelezték, a községi intézet biztosítási díja azonban tartalmazta a járulék összegét. A biztosítótársaságoknak a tűzkárbiztosítási díjbevétel 5%-át kellett volna ilyen címen befizetniük." " A határozatot az érintett biztosító intézetek megfellebbezték. A fellebbezésre a belügyminisztérium csak 1903 májusában nyilatkozott, és a határozatot teljes egészében hatályon kívül helyezte. Egyrészt arra hivatkoztak, hogy a főváros nem jogosult tűzbiztosítási kényszer kimondására és a biztosítás monopolizálására — amit az érintett határozat nem is tartalmazott — másrészt a járulékot jogosulatlanul statuált új pótadónak minősítette. A közgyűlés 1904. január 15-i ülésén fenntartotta álláspontját, utalva arra, hogy a tervezett járulék nem a pótadókhoz, hanem a fennálló csatornázási és burkolási járulékokhoz hasonló természetű. Baracs Marcell indítványára ezt azzal egészítették ki, hogy ha a minisztérium a biztosító intézet felállítását semmiképpen nem akarja jóváhagyni, biztosító társaságokra kivetendő járulék rendszeresítésének engedélyezését ebben az esetben is kérik." " A közvélekedés bizonyára nem alaptalanul tulajdonította a biztosító társaságok befolyásának, hogy az egymást követő kormányok erre a felterjesztésre már egyáltalán nem válaszoltak. A demokrata párti Gál Károly 1914 februárjában tette szóvá a közgyűlésen a demokrata pártprogramban is nagy nyomatékkal szereplő elképzelés sorsát, megállapítva, hogy ,,a főváros 40 éves jubileumával ez az ügy is jubilálhat, nagy szomorúságára a háztartásnak."'

44 4. Összegzés A századfordulón a piaci mechanizmus egyre több területen bizonyult elégtelennek az urbanizált életmód elfogadható feltételeinek biztosításához a lakosság zöme számára, ami a várospolitika szerepkörének kiterjesztését követelő sokrétű nyomást eredményezett. Az új típusú intervencionista politika finanszírozása azonban a városi háztartás jövedelemforrásainak kialakult szerkezete mellett megoldhatatlan volt. A legnagyobb volumenű stabil bevételi forrást a városi adók jelentették. 342 FK. 1899. január 17.; BFL. Küzgy. jkv. 94/1899. 343 FK. 1904. január 12. 57-59.; január 15. 86-87. 344 FK. 1914. február 6. 190