Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 12. (Budapest, 2017)

Recenziók

Pál István - Szabó Csaba: A budapesti közlekedés fejlesztése... 419 ki-szolgálás és -tájékoztatás javítása), de ekkor vert gyökeret a tömegközlekedés múltjának, a régi járműveknek, a kapitalista kori elődvállalatok teljesítményének megbe­csülése, sőt egyfajta hivatalos kultusza, ami „nosztalgiaflotta” létrehozásában is meg­nyilvánult. Az „aranykor” fejlesztéspolitikájának további fontos jellegzetessége, hogy az egyes beruházásokat igyekeztek egy olyan, belátható időn belül teljes rendszerré ösz- szeálló gyorsforgalmi hálózat koncepciójába illeszteni, amely könnyen átjárhatóvá te­szi a várost. A tömegközlekedés gerincét a lakott területek határáig nyúló egységes gyorsvasúti hálózat alkotta volna, amely metróvonalakból, gyorsvasúti követelmé­nyeknek megfelelően átalakított helyiérdekű vasúti vonalakból és zárt pályatesten ha­ladó gyorsvillamos-vonalakból áll, és a felszíni tömegközlekedés egyéb elemei ehhez kapcsolódó ráhordó, kiegészítő szerepet töltenek be. A végpontokra nagy kapacitású P+R parkolókat terveztek, az agglomeráció napi ingázó forgalmának lebonyolításában pedig a városi közlekedésbe S-Bahn jelleggel integrálandó MÁV-vonalaknak is nagy szerepet szántak.Az egységes gyorsvasúti hálózatra vonatkozó elképzelések első válto­zatai éppúgy már az 1940-es években formát öltöttek, mint a gyorsforgalmi úthálózat tervei, amelynek gerincét az akkori elgondolás szerint az autópályák összekötését és a távol eső városrészek kapcsolatát egyaránt biztosító Hungária körgyűrű alkotta vol­na. Ezt csak az 1970-es években vetették el véglegesen, ekkor határozták el a várost elkerülő körgyűrű (MO) létesítését. A Hungária körút városi főforgalmi útként történő teljes kiépítése mellett a körvasút menti körgyűrű, sőt egy szanálandó belső város­részeket átszelő „rekonstrukciós körút” is szerepelt a tervek között. A kötetben rész­letesen nyomon követhető, ahogyan a közlekedéstervező szakma és a közlekedésért felelős szakigazgatási szervek évtizedeken át alakították, munkálták ezeket az elkép­zeléseket, adaptálva az új technológiai lehetőségekhez és a városfejlődés újabb fejle­ményeihez. A vezető testületek „napirendjére” épülő elbeszélésből pedig érzékelhető egy sajátos ritmus, ahogy a politikai vezetés időről időre tovább tolta az igazán nagy­szabású fejlesztéseket, mindig „15-20 éves távlatban” ígérve az igazi áttörést. Azaz bárhol is állunk az időben, a dokumentumok tükrében mindig elsősorban a következő utáni és az az utáni ötéves terv az, amikorra a fejlesztések olyan kritikus tömege va­lósul majd meg, hogy az egyes elemekből összeáll a vágyott átfogó gyorsközlekedési hálózat. Az 1980 körül megfogalmazott elképzelések szerint 2020 körül kellett volna nagyjából teljessé válnia a rendszernek. A következő évtized során ez a perspektíva folyamatosan elenyészett, a továbbiakban a nagy távlatú koncepció egyre inkább csak hivatkozási alapként szolgált a projektszemléletű fejlesztésekhez.A szerzők számos ponton rámutatnak a korabeli tervezők és döntéshozók gondolkodásának vakfoltjaira, a fejlesztéspolitika ellentmondásaira. Végső soron azonban az olvasóra bízzák annak eldöntését, hogy a közlekedési szakma a város egészét lefedő egységes, korszerű gyors- forgalmi hálózat belátható időn belüli létrehozásának tervével eleve utópiát kergetett-e, vagy ezek alapjában véve reális elgondolások voltak, amelyek a bonyolult döntés- hozatali folyamatok során, kellő politikai támogatás híján vagy/és az erőforrásokat folytonosan más irányba terelő lobbiérdekek ereje következtében szorultak háttérbe.

Next

/
Thumbnails
Contents