Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 12. (Budapest, 2017)
Recenziók
392 Recenziók Kolozsváron ,,[a]z izraelita vallású lakosság 1850 és 1900 között megtízszereződött, de ha az 1850 és az 1941 közötti adatokat vesszük figyelembe, akkor harmincötszörös növekedést tapasztalhatunk.” Míg 1850-ben 479 főt regisztráltak izraelita felekezetűként, amely a város összlakosságának 2,7%-át tette ki, addig 1900-ban 4730 főt (9,6%), 1941-ben pedig 16763 főt (15,1%). (48-^19. p.) Az ehhez hasonló mértékű zsidó népességnövekedés azonban „nem számított egyedinek, hiszen hasonló folyamatok mentek végbe Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen és kisebb mértékben Nagyváradon, valamint Aradon.” A szerző azonban megjegyezte, hogy „ez alatt az időszak alatt maguk a városok is hatalmas fejlődést éltek meg, és a keresztény vallású populáció számában is ugrás következett be.” Az izraelita felekezetű népességnövekedésnek az oka „az 1840-nel beinduló egyenjogúsítási folyamatokban és a zsidó népesség foglalkozásszerkezetében keresendő. Ettől az időponttól ugyanis, a magyarországi, majd 1851-től az erdélyi városokon történő letelepedés szabaddá válásával, egyre nagyobb arányban áramlottak be az ország városi településeire a zsidók. A főleg városi, polgári léthez köthető foglalkozásaiknak köszönhetően a korábbi rurális lakószerkezetü izraelita népesség urbánussá vált.” (48. p.) A szerző a következőképpen fogalmazott a zsidó népesség migrációjával kapcsolatban: „A 20. század első évtizedeiben Kolozsváron élő zsidó népesség [...] több lépcsőben és generációkon átívelően érkezett. Előbb a vármegye falvaiba zajlottak a beköltözések, elsősorban északi irányból, de nagyon gyakran a szomszédos nyugati és keleti vármegyékből is. Majd ezt követően került sor a Kolozsváron való megtelepedésre, amely vagy a környező falvakból, vagy pedig vármegyén kívüli területekről történt.” (73. p.) Gidó Attila a zsidó népesség mobilitását az állampolgárságot felülvizsgáló román törvények (1924, 1938) következtében keletkezett iratok, az ún. állampolgársági listák alapján vizsgálta. A városi zsidó népesség településszerkezetére vonatkozóan megállapítható, hogy a 19. század derekáig „az erdélyi városokba érkező zsidók is először valamelyik városkapu környékén kerestek lakhelyet maguknak.” A 19. század közepén a városokba történő beköltözést engedélyező törvények (1840, 1851) hatására „indult meg a zsidó népesség beköltözése a városok belső területeire, elsősorban a piacterek környékére.” (76. p.) Ez a folyamat zajlott le Kolozsváron is. A város centrumában koncentrálódó tömbök kialakulását nem csupán a jelentősebb útvonalak és a piac közelsége, hanem „az újabban érkezettek csoportazonosság alapján eldöntött lakókörnyezet-választása” is meghatározta. (77. p.) Ez a kijelentés azért is kiemelendő, mert a zsidó népesség mint társadalmi csoport nem feltétlenül egységes és „csoportazonos”, a városon belüli lakóhelyválasztást a vallási és kulturális különbségek is meghatározhatták. A két világháború között Kolozsváron élő zsidó népesség településszerkezetére vonatkozóan a szerző retrospektív módon használta a deportált személyek ingatlanairól készített nyilvántartást (1944-1946), amely alapján azt „nagy biztonsággal” térképre is tudta vetíteni. (80. p.) A zsidó népesség rétegződését és foglalkozásszerkezetét a történeti diskurzusban használt „csonka társadalom” kifejezéssel írta le a szerző. A fogalomhasználattal kapcsolatban azonban megjegyezte: „felmerülhet a kérdés, hogy tekinthető-e társadalom
