Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 12. (Budapest, 2017)
Recenziók
Gidó Attila: Két évtized. A kolozsvári zsidóság a két világháború között 393 nak, és mint ilyen, önálló elemzési kategóriának az erdélyi/kolozsvári zsidóság, még akkor is, ha az 1930-as népszámlálás során önálló etnikai kategóriaként szerepeltek? Hiszen ellentétben a nemzeti kisebbségekkel, mint amilyenek a magyarok vagy a szászok voltak, csak egy részük, pontosabban a cionisták, gondolkodtak úgy a zsidóságról mint különálló (megszervezendő) társadalomról.” [Kiemelés az eredeti szövegben.] (81. p.) A rétegszerkezeti mutatók három gazdasági szektorban (kereskedelem, ipar és szabadfoglalkozás) jeleznek a zsidó népességen belül felülreprezentációt. ,,[E]z a három szektor a kolozsvári zsidó lakosság 85%-át fedte le, amely tipikusan csonka társadalomszerkezeti felépítést jelez.” (88. p.) A hatalom és a városban élő zsidó népesség viszonyával kapcsolatban a következő kérdésekre kereste a választ a szerző: ,,[h]ogyan érvényesültek helyi szinten a romániai zsidóság jogi helyzetét meghatározó törvények, rendeletek? Milyen konkrét formái jelentkeztek a társadalmi antiszemitizmusnak? Milyen reakciót váltottak ki a zsidó közösségben az antiszemitizmus társadalmi formái?” (135. p.) A szerző azonban annak ellenére eseménytörténeti szempontból ábrázolta az 1922-1927 között lezajlott, és főként egyetemi hallgatók részvételével végbement zavargásokat, hogy megjegyezte: „A két világháború közötti romániai antiszemitizmus meghatározó megnyilvánulási formáját képezte az egyetemi diákság mozgalma a numerus clausus bevezetése érdekében. Követeléseiket több, az oktatással és szociális problémákkal kapcsolatos elvárással kötötték össze, amelyek révén mozgalmuk általánosabb színezetet nyert. A zsidó egyetemisták megverése, a kirekesztésüket célzó törekvések és az utcai verekedések hátterében - régiónként változó - társadalmi okok húzódtak meg.” [Kiemelés az eredeti szövegben.] (167. p.) Az eseményeknek jelentős sajtóvisszhangja volt, és nem csupán a lokális zsidó közösségekben váltott ki reakciót. Ezt mutatja az 1928. január 14-ei Zalai Közlönyben megjelent újságcikk is: „A nagykanizsai zsidó hitközség, amely kezdettől fogva mélységes együttérzéssel és hazafias fájdalommal kisérte az erdélyi gyászos eseményeket, a templomok és kegyszereiknek meggyalázását, - elhatározta, hogy a birtokában levő 15 tórából egyet a meggyalázott és kifosztott nagyváradi templomnak, a másikat a kolozsvári templomnak enged át. Miután nincs módjában azokat megfelelően átadni, a két tórát Budapestre küldik, ahonnan a többi kifosztott erdélyi zsidótemplomok részére szánt tórákkal együtt el fogják vinni Erdélybe.”1 Gidó Attila az antiszemitizmus megnyilvánulási formáinak ábrázolása után tért rá a zsidó (hit)közösségek belső szerkezetének és intézményrendszerének a bemutatására, amely azonban felveti a kérdést a monográfia szerkezetével kapcsolatban: nem lett volna-e célravezetőbb megoldás, ha az ábrázolás nem kívülről halad befelé, hanem éppen fordítva? Merthogy a vizsgált téma, vagy a szerző megfogalmazásával élve a „zsidó életvilág” csupán a könyv második felében jelenik meg. Máshonnan nézve azonban éppen az emelendő ki, hogy nem csupán önmagában a zsidó (hit)közösségeket (mint entitásokat) vizsgálta, hanem mindezt a városi tér és társadalom részeként mutatta be. 1 A nagykanizsai zsidóhitközség a nagyváradi és kolozsvári templom részére egy-egy tórát enged át. Zalai Közlöny, 1928. január 14. 3. p.
