Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 12. (Budapest, 2017)
Bányavárosok - Glück László: Só és társadalom: az öt máramarosi város esete
136 Bányavárosok rium szerint a terhek a városok között az aknától való távolság függvényében oszlottak meg. A földesúr Sziget lakosságát minden elképzelhető sókamarai munka elvégzésére kötelezte, Hosszúmező számára (ahol a kikötő volt) csak az akna és a kikötő közötti fuvart és a sóhajózást írta elő, a többi városnál pedig semmit. Tulajdonképpen e munkaterhek nagy részét viselték az említett bányamunkások. Ugyanez az elv figyelhető meg a sókamara anyagszükségleténél is. A városoknak fizetség fejében ugyan, de el kellett látniuk a sókamarát a rendelkezésükre álló árukkal.28 Az 1600. évi urbáriumban ebből már csak annyi maradt meg, hogy Visk mészárosainak megfelelő fizetségért bőrt és faggyút kellett biztosítaniuk. 1495-ben az öt városnak külön védlevelet kellett beszereznie, ugyanis sok árut vittek el fizetség nélkül a sókamara szükségére.29 Amint említettem, a sóbányászattal összefüggésben bizonyos csoportok státusa elvált a közrendü úrbéres népességen belül. Ezek között különleges jelentőségű a sóvágóké. A sóvágók személyi szabadságának, szabad költözési jogának a hiányára következtetett fványi Béla az 1435. évi királyi tanácsi határozatból, de későbbi adat erre nincs és a feltevés fölöttébb valószínűtlen.30 A bányászok speciális munkájuk ellenében minden földesúri teher alól felmentést kaptak, ezen túl mentesek voltak az országos egyenes adóktól is, amit az 1498. évi királyi privilégiumuk rögzített.31 A sóvágók státusának másik fő jellegzetessége a részleges joghatósági elkülönülésük volt a településen belül. II. Ulászló 1498. évi privilégiuma óta a sóvágók felett ugyanis a városi tanács csak a sóvágóbíróval és a sóvágók közül kiválasztott esküdtekkel együtt lításának és eladásának kötelezettségét („relaxantes insuper eidem Nicolao literato illos trecentos sales singulis annis ad rationum [!] nostrarum [!] regiam educi et vendi solitos atque consuetos”). MNL OL E 244 1737. dec. „C” föl. 116. + 143. meli. (fol. 120.). 28 Az öt város által elnyert 1504-es privilégium jogfenntartó kitételében: „res et bona eorum dum ad partes exteriores eadem ducere vendereque volueri[n]t, si comes Maromorusiensis huiusmodi res seu victualia pro camerae castrive necessitate emere noluerit, liberam educendi et cui maluerint vendendi habeant facultatem”. ÖK op. 1. gy. 9. (1. Ferdinánd 1551-es eredeti átirata), szemben Wenzel 1857. 73-75. p. és Petrovay 1909. 513-515. p. kiadásával. 29 DF 275 910. 30 Iványi 1911. 99-100. p. Az oklevél arról rendelkezik, hogy ha valamely sóvágó az akkori intézkedések miatt visszavonulna a sóvágástól vagy az öt városból máshová próbálna költözni („se [...] ad alia loca morandi causa transferre attemptaverint”), a városok magisztrátusa köteles őket letartóztatni és vagyonukkal együtt a sókamaraispánnak vagy camerariusának átadni, hogy azok megbüntethessék őket. DF 212 979. 31 „a qualibet dica seu contribucione nostra (...) semper exempti habeantur et supportati” - Balogh-Érszegi-FIenzsel 2000. 158-162. p.
