Urbs - Magyar Várostörténeti Évkönyv 9. (Budapest, 2014)
Recenziók - Kondor Attila Csaba: Iparpolitika és Budapest a Kádár-korszakban. "A mechanizmus fojtogat bennünket". Ismerteti: Barta Györgyi
Kondor Attila Csaba: Iparpolitika és Budapest a Kádár-korszakban... 321 ekkor, és érdekli a szocializmus kora, annak számára is életszerűbb így ez a világ. Egy gazdaságtörténeti-politikatörténeti megközelítés a jelennek is szól természetesen. Nem kétséges, hogy a megélt szocializmus rányomja bélyegét a jelenlegi társadalmigazdasági folyamatokra (gondoljunk csak a fojtogató munkanélküliség okán kivirágzó nosztalgiázásra). A szerző a budapesti iparfejlesztés négy fő területének a vállalati szervezeti változtatásokat (vállalati összevonásokat az új gazdasági mechanizmus bevezetése előtt, majd az 1980-as években a trösztök szétbontását), a Budapestről történő iparkitelepítést (amely a vidéki iparosítást, azaz a gazdaság területi kiegyenlítését szolgálta), a foglalkoztatást (amely az ÚGM előtt a teljes foglalkoztatás megőrzését átlagbér szabályozással, majd később a munkaerőhiányt a még szabad munkaerőforrások bevonásával kívánta kezelni), és a műszaki fejlesztést (amely minden erőfeszítés ellenére nem haladt előre) jelölte meg. Ezek a célok, tervek szolgálhatták volna a budapesti ipar modernizálását, a termelés hatékonyságának és versenyképességének javítását, de a szerző sommás véleménye, amivel egyet is értek, hogy a kádári 33 év iparfejlesztése Budapesten (és vidéken is) kudarc volt. A könyv legérdekesebb része a gazdasággal foglalkozó politikusok közötti viták tartalmának, céljának elemzése, az egy-egy kérdésben felmerülő érdekellentétek és megkötött szövetségek , valamint az idők előrehaladásával változó erőviszonyok bemutatása. A könyv szerzőjével ellentétben a véleményem az, hogy nem „az egyensúlyromlás elleni küzdelem” állt az iparpolitika középpontjában (11. p.), hanem az erőforrások megszerzése. Sorvasztó tőkehiány volt, az anyaghiány különösen az import anyagokból állandósult, a munkaerőforrás is elapadt (először az 1960-as évek közepétől Budapesten, majd szerte az országban, eleinte a nagyvárosokban, végül a kisebb településeken is), és mint látjuk, Budapest esetében a helyhiány is alapvető szemponttá vált. Az erőforrásokhoz való hozzájutás az erőviszonyoktól függött. Ebben a küzdelemben a tanácsi, szövetkezeti és főleg a magán kisipar gyenge volt a minisztériumi iparhoz képest, a nagy (minisztériumi) vállalatok politikai nyomásra, ellenszolgáltatás nélkül beolvasztották a kis (tanácsi, szövetkezeti) vállalatokat, a vállalatok minden trükköt kipróbáltak, hogy friss munkaerőhöz jussanak (nők bevonása a termelésbe, ingázás, munkásszállítás, részlegnyitás vidéken, bedolgozás a mezőgazdasági termelő- szövetkezetekben, majd a VGMK-k szervezése gyáron belül). Mindvégig nem történt meg az intenzív átállás az iparfejlesztésben - csak a tervekben, vágyakban. A Fővárosi Tanács hangja akkor erősödhetett meg, amikor a házgyári tömegméretű lakásépítés programmá vált, a teret viszont a szétszórt ipari telephelyek foglalták el. Ugyanakkor nem tudták felhívni a figyelmet az ipar okozta környezetszennyezés problémájára (ez a szocializmusban inkább politikai ellenvéleménynek számított). A szerző nem foglalkozott azzal a kapitalizmusból visszatekintve szinte érthetetlen kérdéssel, hogy mi motiválta a vezetőket - a vállalatvezetőktől a kormány és más szervezetek irányítóin át a pártvezérekig - abban, hogy küzdjenek saját részlegeik érdekeiért. Komáitól tudjuk, hogy azon túl, hogy teljesíteniük kellett (teljesíteni akarták) a felsőbb szervek utasításait, sokakat a meggyőződésük (a vezetők az 1960-as évek közepéig kizárólag csak párttagok lehettek), vagy egyéni hiúságuk, ambíciójuk vezetett. Ugyancsak érdekes lett volna, ha a könyv írója - három lépésre elszakadva
