„A nagy válságtól” „a rendszerváltásig” - Szöveggyűjtemény Budapest történetének tanulmányozásához 2. 1930-1990 (Budapest, 2000)

VII. fejezet AZ „ÚJRA CSENDES" BUDAPESTTŐL A „LEGVIDÁMABB BARAKK" FŐVÁROSÁIG - Csőregh Éva: Lakótelepi gyerekek (1978)

Nagyobb dimenziók között elvontabbá válik a közösség fogalma, szerepe, érdekeinek felismerése és nyilvánítása. A központilag kezdeményezett, megtervezett és megvalósított kész lakásokba anélkül kerülnek be használóik, hogy azok létrejöttével bármi kapcsolatuk lett volna. Egészen más a helyzet a társasházakban, főleg az ún. „házilagos kivitelezésű" épületekben, ahol a közös érdekek, a közös teremtő munka szoros belső szolidaritással köti össze a lakóközösséget. Ezzel szemben a lakótelepiek passzív, visszahúzódó, elzárkózó magatartását szinte determinálja a házak izoláló építészeti konstrukciója, a közös helyiségek vagy legalábbis közös térség hiánya. A szűk, rideg (és többnyire piszkos) lépcsőházak nem csábítanak beszélgetésre megállni, ott csak a gyerekek kuporognak, jobb hely híján. Újpalotáról különösen kezdeti időszakában (1973) sokat írt a napisajtó, lakosainak panaszait is gyakran hallhattuk rádióban, tévében. Az átadott lakások különféle műszaki hiányosságai, elemi bevásárlási gondok és közlekedési problémák, a járulékos létesítmények, szolgáltatások elmaradása olyan zavarokat okoztak ott és akkor a mindennapi életvitelben, ami „aktivizálta" az embereket, „összehozta" őket spontán kezdeményezésekre, közös akciókra. Később azonban, ahogyan a problémák rendeződtek, kialakult az élet „normális" rendje, és már nem volt szükség közös összefogásra, itt is bezárultak a lakások ajtói, miként az minden „rendes" lakótelepen szokásos. Mert míg a kertes családi házas városrészekben — éppúgy, mint falun — az emberek rendszeres „kommunikációi", a kölcsönös kapcsolatok jelentik a természetes életformát, s ezzel lazán bár, de meghatározzák a jogokat és kötelességeket is, addig a lakótelepi házakban azok a „rendes, tisztességes emberek", akik mást nem „háborgatnak". A városszociológiai irodalom azzal „vigasztal", hogy talán a következő nemzedékben már nyoma sem marad a nyitott helyi közösség hagyományos kapcsolatrendszerére való emlékezésnek. (Nem biztos, hogy ez a fejlődés kívánatos iránya.) Talán külső környezetének mind fenyegetőbben áradó folyamataival és állandó idegizgalmat kiváltó stimulusaival szemben védekezve, a lakóhelyi elszigeteltséget, atomizálódást találja majd természetes életformának. (A pszichikum csak védekezéssel válaszolhat a túlságosan sok ingerre.) Ma azonban még zavar, ha látásból sem ismerjük évek óta mellettünk lakó szomszédainkat. Aztán leintem magam, mit zúgolódom, hiszen József Attila édesanyjának is csak álmában köszönt a postás. [...] 505