„A nagy válságtól” „a rendszerváltásig” - Szöveggyűjtemény Budapest történetének tanulmányozásához 2. 1930-1990 (Budapest, 2000)

VII. fejezet AZ „ÚJRA CSENDES" BUDAPESTTŐL A „LEGVIDÁMABB BARAKK" FŐVÁROSÁIG - Csőregh Éva: Lakótelepi gyerekek (1978)

„Nincs közöm senkihez,... " (József Attila: Nincs közöm senkihez...) Sokan kerültek különböző szanált városrészekből is Újpalotára, Csepelre, Erzsébetre. Fürdőszobás, távfűtéses kényelembe és mégsem mindig érzik ott jól magukat, mert ha előző lakásukkal elégedetlenkedtek is, és az új „komfortellátottságot" pozitívumként értékelik is, ez a komfortfokozati előrelépés jelentősen megemelte lakbér- és rezsiköltségeiket, miközben mégis csak a „prérire" kerültek. Ugyanakkor megfosztattak attól is, hogy „tereferéljenek", hogy ismerősi kapcsolataik legyenek, lassan „még beszélni is elfelejtünk" — mondják —, s érthetően főleg az idősebbek, az egyedülállók emlegetik: „meghalhat itt az ember, anélkül, hogy napokig, tán hetekig is észrevennék". [...] Bizonytalanság és tájékozatlanság tompítja el, készteti az anonimitás védőálarcának viselésére a nagyvárosokban kényszerű közelségbe került rengeteg embert. Egy több száz lakásos lakótelepi házba egyszerre beköltöző sok ismeretlen között csak véletlenszerű, elenyésző számú ismeretség alakul ki, még évek múltán is csupa idegen él egymás tőszomszédságában. Naponta járnak például ugyanabba az ABC-be, mégis csak egy bizonyos csereügyletet lebonyolító, arc nélküli, személytelen egyedek. Naponta zárja az embereket testközelbe a liftkalitka, föl-le, negyedik, kilencedik, hatodik, közlik faarccal, és az esedékes emeleten kilépve vagy morognak valami köszönésfélét, vagy még azt sem. „Függőleges falu"-nak is nevezik a lakótelepeket, de egy hasonló nagyságrendű hagyományos vízszintes faluban mindenki ismer mindenkit, az emberek gyakran kerülnek egymással érintkezésbe. Még Buda és Pest régi kerületeinek kis utcáin is köszönnek egymásnak az emberek, és ha már ritkán üldögélnek is a kapu elé kitett kisszéken, beszélgetésre meg-megállnak. Kölcsönös érintkezéseink lakótelepeken is tapasztalható leszűkülése lényegében a nagyváros életviteli, életmódbeli korlátozó törvényszerűségeiből fakad, amire talán éppen azért vagyunk még érzékenyek, mert első, második nagyvárosi generációként még génjeinkben és gyermekkori emlékeinkben hordozzuk az összehasonlítási alapot. Közös sors, közös múlt vagy közös érdekek és célok kovácsolják közösséggé az emberek kisebb-nagyobb csoportját. Ehhez mindig időre van szükség, de nemcsak arra. 504