„A nagy válságtól” „a rendszerváltásig” - Szöveggyűjtemény Budapest történetének tanulmányozásához 2. 1930-1990 (Budapest, 2000)

VII. fejezet AZ „ÚJRA CSENDES" BUDAPESTTŐL A „LEGVIDÁMABB BARAKK" FŐVÁROSÁIG - Sándor Pál: A fővárosi lakásépítés hatékonysága (1981)

vonatkozó sok megállapítás téves, a felmérők a meglévő helyzetnél lényegesen rosszabb állagúnak tüntetik fel az épületek minőségét. Ezt bizonyítja, hogy a tervezés során a beruházási programokban az épületállomány elemzése jelentősen eltérő adatokat ad meg annál, amit a kisajátítási és kártalanítási eljárások során állapítanak azután meg; a többszörös szakértői szemlén alapuló határozatokban, illetve bírósági ítéletekben. Másrészt nem rendelkezünk az iparosított technológián kívül megfelelő mennyiségben olyan hagyományos építési szervezetekkel, amelyek a vegyes állagú területeken a felújításokat elvégezhetnék. Néhol így odajutottunk, hogy a műszakilag vegyes, jó és rossz épületeket egyaránt magába foglaló területeken az összes épületet lebontjuk. Ma a kisajátított lakások mintegy 20%-ának értéke meghaladja egyenként az egymillió forintot, az átlagos igénybevételi költség pedig elérte az új lakások előállítási árát. 1979-ben a fővárosban állami erőből épült lakások közül 5,2% volt három- vagy annál több szobás, a lebontott, kisajátított lakásoknál ez az arány 17%. A kisajátítási dokumentációk áttanulmányozása alapján kétes értékűnek mondható az a megállapítás, hogy a lebontásra ítélt területek lakóinak képzettsége és életszínvonal-szintje alacsonyabb lenne a belső kerületekben élőkénél. A Kispest, Pestlőrinc, Csepel milliós értékű családi házaiban lakó emberek megítélésünk szerint egyrészt jobb anyagi helyzetben vannak, másrészt életmódjuk tevékenyebb és jobban megfelel egy munkástársadalom követelményeinek (...) A kisajátított területek családi házaitól megválók jelentős része a kiköltözés után új családi házat épít, ezzel újabb közműves telkeket köt le; építkezéseikhez hagyományos technológiát igényelnek, építőanyagot vásárolnak. Megfigyelhető az is, hogy sok család, amely a régi lakásnál kisebb otthonba szorul — mivel a házgyári technológiával készülő épületekben a legtöbb családi házban megszokott igényeket nem lehet kielégíteni —, „ második otthont" szerez. Az elhibázott, megalapozatlan épületbontások tömege tehát többszörösen lerontotta a fővárosi lakásépítés és ellátás társadalmi-gazdasági hatékonyságát. Az elemzések alapján látható, hogy egyrészt mintegy 30%-kal csökkentette az elosztható lakások számát az igényjogosultak között, másrészt újabb építési igényeket indukált (...) A jó épületek tömeges lebontásának nagyságrendjét mutatja, ha a főváros háborús káraival hasonlítjuk össze az „eredményt". A hivatalos statisztikák a második világháború nyomán Budapesten 13588 lakás megsemmisítését és 18475 lakás sú493