„A nagy válságtól” „a rendszerváltásig” - Szöveggyűjtemény Budapest történetének tanulmányozásához 2. 1930-1990 (Budapest, 2000)

III. fejezet BUDAPEST, A „FRONTVÁROS" - Márai Sándor: Budai séta (1945 március)

más beszakadt, tető és beomlott mennyezet. Lezuhant erkély, utcára tátongó lyukak a falban. A ház és a lakás teljesen elpusztult, sürgősen le kell bontani. A házmester elesett az ostrom alatt; özvegyét megtaláljuk a pince mélyén; itt ül napok óta egyedül és vár valamire. Kimegyünk a Vérmező sarkára, itt földelték el a férfit, lepedőbe göngyöltén, mint a múmiákat, döglött lovak között megtaláljuk a sírját. A két ember, aki a házra vigyázott — a házmester és K. úr, a házparancsnok, — egy napon halt meg, most egymás mellett nyugosznak A ház végzete betelt, a falak elpusztultak, mint őrzőik s minden, amit őriztek. A lépcső, mely emeleti lakásunkhoz vezetett, leszakadt. A törmelékdombon át valahogyan felmászunk az emeletre, a fürdőszobán át be lehet jutni a társalgóba, s innen az én szobámba. Ez a szoba nem sérült oly kegyetlenül, mint a többi, melyre rászakadt a tető és a második emelet. Szobámban, a kályha cserepei között, megtalálom a fényképet, mely Tolsztojt és Gorkijt ábrázolja a Jasznaja-Poljanai kertben. Akkor mondotta Tolsztoj Gorkijnak: »Már nyolcvanéves vagyok és sírnom kell, ha arra gondolok, hogy hiába írtam mindent, és az emberek nem tanultak semmit és nem lettek jobbak.« A fényképet, melynek üvegkerete eltörött, zsebrevágom. Könyveim a padlón hevernek; de íróasztalom s a két régi francia karosszék megmaradt; s a falon töretlen üveg alatt, sértetlenül lóg Hufnagel metszete Kassáról... Minden más elpusztult. Az eső az ablaktalan szobában eláztatja majd a könyveket is, melyeket a lépcsőnélküli emeletről nem lehet a földszintre hurcolni. Talán, ha kidobálnám a könyveket az ablaknyíláson át az utcára; de nincs láda, amelyben elhelyezzem, s aztán hová tegyem? Nincs ép lakás a környéken, nincs errefelé emberi segéderő, nincs semmi. Innen a pincébe, melyre egy légiakna rádobta a földszinti lakások törmelékét, de az óvóhely sértetlen maradt. Ebben a nyirkos odúban — két héttel az ostrom után — harmincketten élnek, házbeliek és idegenek, otthontalanok. Mikor belépünk, éppen sepernek, tisztogatnak; harminc ágy áll egymás mellett, az agyagos padlón; világítás nélkül élnek itt, tizedik hete, itt főznek, mosnak, tisztálkodnak, várják, hogy múljon a nap és az éjszaka, várnak valamire... maguk sem tudják, mire? Ez a bénultság kóros. Az ostrom alatt volt olyan nap, mikor harminchat hullámban támadták a repülők ezt a környéket; nincs olyan odú, ahová elvándorolhatnának, a Víziváros, Krisztinaváros, Tabán, Gellérthegy környéke éppen így elpusztult. Itt 248