„A nagy válságtól” „a rendszerváltásig” - Szöveggyűjtemény Budapest történetének tanulmányozásához 2. 1930-1990 (Budapest, 2000)

III. fejezet BUDAPEST, A „FRONTVÁROS" - Márai Sándor: Budai séta (1945 március)

feküsznek a szennyes ágyakon, rágcsálják azt, ami élelmükből megmaradt; itt halódott a sebesült házmester, itt halt meg K. úr, az ostrom alatt, májrákban, harmincegynéhány ember szeme láttára. Néha kitámolyog valamelyik az Aldássy-házba, vizet hoz a kútról, vagy rakosgatják lakásukban a téglákat, keresgélnek bútortörmeléket. Az utcák élénkek, tavasziasak. Néhol andalgó párok egy padon, a Vérmező mentén; tömegsírok és lódögök között flörtölnek. Egy román baka megszólít, és malacot ajánl, ha szerzek neki női fehérneműt. A napsütésben dögszag, füst, pernye keserű bűze. A házmesterné is megerősíti, amit a házbeliek mondottak: lakásomból a nyilasrendőrök többet raboltak, mint a németek. Mit sajnálok Budán? Lakásomból? Semmit. Ez az életforma megérett a pusztulásra; mindenben, ami történt, egyfajta törvény telt be. Cilinderein természetesen töretlenül megmaradt; a légnyomás kidobta az utcára, valaki felhozta s gondosan elhelyezte a kirabolt ruhásszekrény egyik polcán. Kissé poros, de máskülönben sértetlen. Egy pillanatra elgondolkozom, mi lenne, ha cilinderrel fejemen kezdenék sétálni most a budai utcákon? Azt hiszem, nem keltenék különösebb feltűnést. Mintha elérkezett volna az idő, mikor »minden szabad«, akár két kezemen is járhatok... De ez a káprázat múló. Este nyolckor hazaérek Leányfalura. Harminc kilométert gyalogoltunk, hajnal óta, poggyásszal, hátizsákkal. Az ember csakugyan többet bír el, mint hiszi, nem ismerjük a teherbíró képességünk felső határait. Ez volt életem leghosszabb sétája. Budapest, 1. évf. 3. szám, 1945 december, 96-97. p. —Az írás Borsos Miklós rajzaival jelent meg. 249