„Kelet Párizsától” a „bűnös városig” - Szöveggyűjtemény Budapest történetének tanulmányozásához 1. 1870-1930 (Budapest, 1999)
2. fejezet METSZETEK A VÁROS ÉLETÉBŐL A „BÉKEKORSZAKBAN" - Herczeg Ferenc emlékezései a nyolcvanas évek Budapestjére
Reám mindig erős hatással volt a miliő, amelyben éltem és most leverten ődöngtem a városban, mint valaki, aki elvesztett valamit. Lakást kerestem, és amit körutamon tapasztaltam, az még inkább lesújtott. A diáktanyák leginkább az egyetem körül, a Belváros szűk mellékutcáiban voltak, az egész városrész csatornaszagú volt, a házak korhadtak, a bútorozott szobák, amelyeket megnéztem, patkánylyukak. Az egyetemi hallgatóknak való szobákat kispolgárok vagy lecsúszott úriasszonyok adták bérbe. A drágább lakásokat családi hajótörésekből kimentett bútorokkal és divatjuk múlt, semmire se való dísztárgyakkal rendezték be. Sok felesleges kacat volt együtt, de a kényelem és a testápolás legszükségesebb kellékei hiányoztak. A lakó és a lakás közt minden egyes esetben kiegyenlíthetetlen ellentét volt. Ha az ember valamelyik fiút váratlanul meglepte a szálláson, abból katasztrófa lett, mert az elegáns legény a szomorú odúban szélhámos benyomását tette. Egyik ifjúsági vezér édesanyjánál találtam lakást. A fiáról akkor éppen sokat írtak a lapok, ő volt minden egyetemi mozgalom vezére, az ellenzéki politikusok megbecsülték, és a szónoki készsége miatt kis Kossuthnak nevezték, özvegy édesanyja pedig egy töpörödött vén asszonyka, kávén élt és a szobaurak csizmáit tisztította, hogy lehetségessé tegye a fia fényes szereplését. Eszembe jut Szemere Miklós, az egykor híres versenyistálló-tulajdonos, akit félmilliós kártyacsatái nem akadályoztak meg abban, hogy ne féltse a nemzeti ifjúság tiszta erkölcseit. Egyszer azzal a bizzarnak tetsző ötlettel lépett a nyilvánosság elé, hogy a budapesti egyetemet mindenestül át kell telepíteni a Tihanyi-félszigetre. A terv, amelyet előzmények nélkül dobott a nyilvánosság elé, megnevettette az embereket, pedig bizonyos, hogy Európában nem volt még egy hely, amely az ifjúság nevelésére olyan alkalmatlan lett volna, mint a nyolcvanas évek Budapestje. A kiegyezés óta egyre erősödő központosítás a fővárosba csődítette a vármegyei fiatalságot, amely azt megszállotta, mint egy ellenséges várat, háttérbe szorítván a bennszülött polgárságot. A szokatlan miliőtől megkótyagosodott fiatalok a nagyváros arányaihoz mérten felduzzasztottak a parlagi hajlamokat. Úgy ficánkoltak, mint halak a napfényben. Sütött is a nap Magyarországra. Az embereknek alig voltak komoly anyagi gondjaik, a szülők vagyonosak voltak, vagy legalább volt hitelük, aki úriember volt, az akár dolgozott, akár nem, valahogyan mindig fenn úszott a vizeken. 108