Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
I. Helytörténeti kutatás a fővárosi kerületekben
esetleg megtalált középkori település nevét az okleveles források alapján megállapítani. Még egyszer fel kell azonban hívni a figyelmet, hogy irodalmi eredetű hagyományok hitelességének vizsgálatánál nagy óvatosságra van szükség. Gondolok itt pl. Rákosmezőre, mint középkori országgyűléseink színhelyére. Több kerületünk próbálja Rákosmezőt — jobb ügyhöz méltó buzgalommal — saját területén meghatározni, és ennek igazolására újkori helymegjelöléseket (Királydomb) is felhasználni. Valójában Rákosmezőnek nevezték a régi Rákospatak-me der és Pest közötti síkság nagy részét, az országgyűlések pontos helye azonban nem állapítható meg. Bizonyos mértékben rokon a szájhagyománnyal az elbeszélő forrás. Ilyennek tekintjük a középkori történetírók műveit, hiszen ezek is gyakran szájhagyományra támaszkodtak. A legismertebb, és fővárosunk története szempontjából is jelentős gesta-író az űn. Anonymus, azaz Névtelen, akiről csak annyit tudunk, hogy valamelyik Béla királyunk jegyzője volt. (A legtöbb történészünk III. Bélára gondol (1172—1196).) Már említettük, hogy ő beszél a Taksony korabeli Pestről, de említi mai fővárosunk más részeit is, így Soroksárt. (Magyar fordítása: Pais Dezső, Magyar Anonymus.) Az ún. Képes Krónika is Árpád-kori szöveget tartalmaz, és itt ugyancsak olvashatunk budapesti vonatkozású adatokat. Pl. a későbbi I. Géza (1074—1077) és I. László királyoknak (1077—1095) Salamon király ellen (1063—1074) folytatott háborújával kapcsolatban említi a cinkotai majorságot. (Magyar fordítása: Képes Krónika, II. k. 1964, 133. Megjegyzendő, hogy a fordítás hibás: Cinkota helységet említi.) Nos, éppen, mert ezek a krónikák szájhagyományra támaszkodtak, kétséges, hogy az általuk említett helységek valóban léteztek-e akkor, amikor a krónika által leírt esemény történt. Ilyen esetben meg kell néznünk a szóbanforgó krónikával foglalkozó forráskritikai irodalmat is, és annak eredményeit kell felhasználnunk. (Ezekre támpontokat nyújtanak a bibliográfiai kézikönyvek, különösen a Kosáry féle Bevezetés a magyar történelem fonásaiba és irodalmába, I—III. k. Bp. 1951—58., és az új kiadás I. k. Bp. 1970.) Ez a megjegyzésünk különben minden elbeszélő forrásra vonatkozik. Természetesen nem sorolhatjuk fel az összes középkori elbeszélő forrást, hiszen akkor az egész magyar történelem forrásanyagát idézhetnénk, mert Buda — főváros jellege miatt — szinte mindenütt előfordul. Csak egy későbbi — és igen sok adatot tartalmazó — forrást emelnék ki: Szerémi György: Magyarország romlásáról c. művét (Magyar fordítása: Monumenta Hungarica V. 1961.) Szerémi II. Lajos (1516—1526) és I. János (1526—1540) királyok káplánja volt, egyszerű származású pap, aki rokonszenvezett az elnyomottakkal, noha egyházának is hű fia maradt. Rengeteg kósza hírt — ma úgy mondanánk: pletykát — írt össze kritika és válogatás nélkül, ezért csak óvatosan használhatjuk. Tekintettel azonban arra, hogy hosszú ideig élt a fővárosban, sok, a polgárság történetére vonatkozó adatot is följegyzett; ezeket, és főleg helyrajzi adatait inkább elfogadhatjuk, mint az ország történetére vonatkozókat. A levéltári forrásokat — amelyeket középkori viszonylatban okleveleknek nevezünk — már a korszak emlékanyagához sorolhatjuk. Az oklevél elnevezés arra utal, hogy ezeknek az egykorú írásos emlékeknek jogi vonatkozásaik vannak, és valójában az egykori jogi írásbeliség maradványai. Kiváltságok, adománylevelek, ajándékozások, adásvételi és zálogosító szerződések, polgári és bűnügyi perek iratai, államigazgatási iratok stb. tartoznak 34
