Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)

I. Helytörténeti kutatás a fővárosi kerületekben

pusztává vált a XV. században, helyén pesti nagykereskedő polgárok nyájai, gulyái legeltek. A XV. század közepén elpusztult — Pesttől északkeletre eső — Párdiegyháza is talán megmaradt volna, ha kaszálói nem kellettek volna az állatkereskedő pestieknek. Ennek a falunak a helyét nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy Palota déli szomszédságában terült el.

A jobbpart és a balpart falvai még egy vonatkozásban különböztek egymástól. A pesti határban jóval erősebben érvényesült a város gazdasági túlsúlya, ami abban mutatkozott meg, hogy az itteni falvakban alig találunk iparost. A legnépesebb faluban, Cinkotán — ahol az 1460—70-es évekből 59 jobbágy nevét ismerjük — mindössze egyetlen szabót találunk, ugyanakkor (Rákos)Szentmihály 24 parasztja közül egy kovács, 11 jenői jobbágy közül egy molnár ismeretes. A jobbparti szőlőtermelő falvak közül a nagyobbakban, — így Békásmegyeren és Tétényben, — már sok iparos él. (Nagy)Tétény — Buda piackörzetének határán — külsőleg is városiasodik, s a XV. században mezőváros lesz. Vannak iparos nélküli nagy falvak a budai határban is: pl. Gercsén, ahol legalább 30 családban egyetlen iparos sem volt. No, de a gercsei parasztok nem jobbágyok, hanem paraszti sorban élő nemesek voltak.

Az előbb azt mondtuk, hogy Cinkota és Gercse nagy falunak számított, noha a férfilakosság számának ismeretében még Cinkotán sem élhetett sokkal több, mint 200 ember. Statisztikai számítások szerint 1401—1526-ig a magyarországi falvakban átlag 17,3 háztartásban 86 lakos élt. (V.ö. Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon, Bp., 1966.)

Megemlékezhetünk még arról, hogy a falvak közül több a király birtokában volt, akinek nyaralói, vadászkastélyai voltak itt. A már említett Nyék volt a királyok egyik kedvenc tartózkodási helye annál is inkább, mert mellette terült el a fallal körülvett vadaskert. A fal maradványai ma is láthatók a Glück Frigyes úton. A király, vagy időnként a királyné tulajdonában volt Csepel-szigeten is állt egy vadászkastély, és az valószínűleg szerepet játszott abban, hogy a XVI. század elején Csepel mezőváros lett. (Csepel akkor nem mai helyén, hanem kb. a Szabadkikötő helyén terült el.)

A mohácsi csata után a török szultán a fővárost és környékét felégette. Bár az újjáépítés megindult, a trónviszályok és az ezt követő hadiesemények tovább pusztították a várost és környékét. 1529-ben János király kitelepítette a németeket Budáról, helyükre a török elől menekülő délmagyarországiak jöttek. 1541-ben azután 145 évre török kézre jutott a főváros.

Röviden áttekintettük fővárosunk középkori történetét, és közben utaltunk egyes esetekben azokra a kérdésekre, amelyeket a tudomány még nem tudott véglegesen megválaszolni. Áttekintésünk alapját a közeljövőben megjelenő „Budapest története” I—II. kötete képezte, amelyben az Árpádkort Györffy György, az 1301-től 1541-ig terjedő részt pedig e sorok írója írta meg. (A kéziratok az Akadémia Kézirattárában megtekinthetők.) A nem kielégítően lezárt történelmi kérdések bizonytalanságai részben a rájuk vonatkozó forrásanyagok helyzetéből is következnek, ezért az alábbiakban a forrásanyagokat, ezek kutatási módszertanát ismertetjük.

A történeti források között a legszubjektívabb, és ezért a legkevésbé megbízható a szájhagyomány, amelynek hitelessége az elbeszélt eseménytől időben távolodva csökken. Minden történeti forrásnál, de a szájhagyománynál különösen fontos megvizsgálni azt a

32