Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
I. Helytörténeti kutatás a fővárosi kerületekben
kérdést, hogy terjesztője tudott és akart-e igazat mondani? Volt-e egyáltalán lehetősége az eseményről értesülni, és érdekében állott-e azt hitelesen előadni? Világos hogy nem számolhatunk a középkorra visszamenő szájhagyománnyal fővárosunk területének azon a nagyobb részén, ahol a lakosság a török időkben teljesen elpusztult és helyükre idegenek települtek. Más a helyzet pl. (Rákos)Palotán, ahol a lakosság kontinuitása nem szakadt meg, de itt is óvatosságra kell intenünk az esetleg felbukkanó szájhagyománnyal szemben, hiszen a közművelődés fejlődése következtében már irodalmi eredetű hagyománnyal is kell számolnunk. Századunk elején még más volt a helyzet; erre példaként felemlíthetünk két rákospalotai hagyományt. Az egyik szerint a régi falu a Patak-soron (mostani Kossuth Lajos u.) terült el. Ez a hagyomány régészetileg is igazolható, tehát feltétlenül hiteles. A másik a Kőrakás-dűlő nevét magyarázza, és kapcsolatba hozza a Dózsa-féle parasztfelkeléssel. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a meglevő romokhoz kapcsolódott egy irodalmi, — valószínűleg helyi emlékekre visszavezethető — új hagyomány. (A Palotára és földesuraira utaló, és viszonylag gazdag okleveles emlékanyag kizárja e hagyomány hitelességének elfogadását L. erre vonatkozóan: Ogyallai Szabó Tivadar és Strauch Árpád: Rákospalota monográfiája, Rákospalota, 1927.) Az előbbi példákban szájhagyományt idéztünk, noha ezeket közel fél évszázada jegyezték le. Ilyen régen lejegyzett hagyományokkal találkozunk a XVIII—XIX. századi periratokban is. Ezek az iratok saját korukra vonatkozóan írásos emlékek, hiteles kortörténeti dokumentumok, de a bennük megörökített szájhagyományok egyben a középkorra vonatkozó források is. Hitelességük feltétlenül nagyobb, mint az idézett palotai hagyományé, hiszen általában olyan emberektől származtak, akik a török idején itt éltek, vagy akik ilyen emberekkel beszéltek, tehát apáikon keresztül visszaemlékezhettek a török előtti időkre. Ilyen ismert hagyomány az, hogy „nem hül ki a kása, ha Bécsből Pestre viszik”. Ez természetes is, hiszen Bécs (Ujbécs) a középkorban Pest külvárosa volt. (V.ö. Belitzky János: Tanulmányok Budapest Múltjából 1936.) Egy másik Óbudaőrs helyére vonatkozik, ami - a török időkben ide költözött délszlávokon keresztül — Orsóvá néven maradt fenn. Ezek a hagyományok tehát periratokban maradtak fenn. Az újkori földesurak lehetőleg középkori oklevelekkel akarták tulajdonjogukat igazolni, és ilyenkor szükségessé vált a középkori helyek azonosítása. Lehetőleg idős embereket hallgattak ki, akik azután vallomást tettek. Szászszázalékosnak természetesen nem vehetjük ezt a hagyományt, hiszen a földesuraknak nyilván módjuk volt tanúikat befolyásolni, ami különösen Óbuda esetében valószínű. Mégis hasznos forrásaink lehetnek, ha megfelelő kritikával alkalmazzuk azokat. Szükséges ugyanakkor a hagyományt fenntartó levéltári forrás kritikája is, azaz a XVIII. századi per körülményeinek ismerete. Az eddigi példák azt mutatják, hogy a szájhagyományt — akár mai, akár XVIII. századi formájában — elsősorban topográfiai kérdések tisztázásánál használhatjuk fel. Utalnunk kell itt történeti bevezetésünkre, ahol láthattuk, hogy jelentős középkori települések pontos helyét a mai napig sem ismerjük. Ezek tisztázására nagy segítséget nyújthatnak mind az ismertetett szájhagyomány-típusok, mind pedig a helyi lakosok elbeszélései, akik valahol építkezés, földmunka vagy mezőgazdasági munka során falmaradványokat, cserepeket, csontokat stb. találtak. A hagyományokat régészetileg kell (1. alább) igazolni, és az így 5 33
