Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
I. Helytörténeti kutatás a fővárosi kerületekben
Az I. és II. században a halottakat elhamvasztják. A máglyáról visszamaradt hamvakat vagy beleszólják a már előre kiásott sírgödörbe, vagy urnákba gyűjtik, s az urnát földelik el. Az urnák égetett agyagból készültek, ritkább esetben üveg urna is előfordul egy-egy temető területén. Ennek a típusnak egyik legszebb és ugyancsak ritka darabját találták meg Aquincumban — az ún. csúcsos amforát —, amelyben érintetlenül megmaradtak az elégetett hamvak. A sírhantokat kőlapokkal vagy téglákkal jelezték. A máglya faszén maradványa feketére színezi a sírgödör szélét. Azokat a tárgyakat, amelyek az elhunytak kedvencei voltak, velük együtt égették el, vagy melléjük helyezték a sírba. Az egyszerű hétköznapi tárgyak mellett — mint mécsesek, tányérok, vizes korsók — felszínre kerültek az egykor legféltettebb tárgyak, finoman megmunkált üvegek, bronzdíszek, de nem egy esetben borostyán, vagy arany ékszerek, gyakran ott fekszik a sírban pénz is. A császárkor későbbi századaiban már nem égették el a halottakat, hanem téglákkal, faragott kőlapokkal kibélelt sírba fektették és gyolcsba takarták őket. Ritkán ugyan, de előfordulnak fa- és ólomkoporsók is. Az i.sz. II. század végén — északitáliai hatásra — Pannónia fővárosában is átveszik a kőkoporsós temetkezés szokását. A kősírládákat egyetlen kőtömbből faragták ki, külső oldalaikra különböző ábrázolásokat, szöveget véstek. Ezeket az ún. szarkofágokat a temetők útjai mellett a földre helyezték, s csak a későbbi időben földelték el, amikor a sírrablók kifosztották ezeket a rendszerint gazdag sírokat. Egy-egy ilyen kőláda megmunkálása igen költséges volt. Mind a kő, vagy téglalapos sírokban, mind a kőkoporsókban ugyancsak megtalálhatók azok a tárgyak, amelyeket a hozzátartozók halottjuk mellé helyeztek. A Szemlőhegyen, Táborhegyen és a Jablonkai úton múmia-sírokat tártak fel. Aquincum régészeti emlékei között előfordulnak keleti kapcsolatokat bizonyító apró tárgyak, keleti vonatkozású leletek. A mumifikálás keleti szokása itt mégsem honosodott meg, mert éghajlatunk nem kedvezett a mumifikálásnak. A három múmia-sír esetében arra kell gondolnunk, hogy azok keletről ideutazottak sírjai lehettek. Talán éppen a gyógyhatásúkról híres aquincumi fürdőket keresték fel, ugyanis a múmiákon végzett csontvizsgálatok erős köszvényes lerakódásokat mutattak. A sírokban talált tárgyak között kőrisfából faragott, rizspornyomokat megőrző púderdoboz, parafa cipőbetét, kagylóselyem takaró és egy, a fayumi portrék sorát gazdagító férfi arckép szerepelt. Ezeket a leleteket ugyancsak az aquincumi kiállításon tekintheti meg a látogató. Külön meg kell emlékeznünk az egyik szarkofág feliratáról, amelynek tartalma egy meleg hangú búcsú az elhúnyt kedvestől: az aquincumi zsoldos, Aelius Iustus orgonista siratja feleségét, felszabadított rabszolganőjét Aelia Sabinát, az ének és orgonaművésznőt, aki mindössze 25 tavaszt ért meg, de örökké fennmarad a lakosság emlékezetében, mert gyakran és kedvesen orgonáit nekik. Ezt a sírt a múlt század végén találták meg. 1931-ben pedig Nagy Lajos — a múzeum akkori igazgatója — egy leletmentés alkalmával megtalálta a hangszert, az orgonát is, amelyen minden bizonnyal Aelia Sabina is játszott. Bronz alkatrészei kiválóan jó állapotban maradtak fenn. Felszínre került az adományozó emléktáblája is, a szöveg szerint a hangszert C. Iulius Viatorinus városi elöljáró adományozta az aquincumi tűzoltó székháznak i. sz. 228-ban. Ez az orgona azóta is a világ egyetlen római korból fennmaradt orgonája. 23
