Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
I. Helytörténeti kutatás a fővárosi kerületekben
A katonavárostól északra, mintegy 3 km-re, épült fel a polgárváros, amelynek eddig megközelítőleg egyharmadát ismerjük - a BHÉV „Aquincum” elnevezésű megállójától keletre. Itt — a foglaláskor még eraviszkusz falunak nevezhető helyen — mind több leszerelt, veterán katona települt meg, akik vagy földműveléssel foglalkoztak, vagy megtakarított zsoldjukkal és katonai szolgálatuk után kapott végkielégítésükkel kereskedelmi vállalkozásokba kezdtek. Ehhez a Duna - mint vízi szállító út - nagy segítséget nyújtott belekapcsolva a várost a birodalom kereskedelmi vérkeringésébe. Az új felvevő piac részben a rajnai, részben a borostyánút menti (Szombathely, Sopron) városokba érkező itáliai kereskedőket vonzotta ide. A benszülött eraviszkuszok rövid idő alatt elsajátították a latin nyelvet és átvették a római civilizáció nyújtotta számos előnyös lehetőséget. Földbevájt kunyhóikat elhagyták, kőházakba költöztek, s végül felszívta őket a romanizáció ereje. I. sz. 2. század elején Pannóniát kétfelé osztották. A keleti rész, Pannónia inferior (alsó Pannónia) fővárosa Aquincum lett. I. sz. 107—108-ban Hadrianus, a későbbi császár volt a provincia helytartója, aki városjogot adományozott az eraviszkusz faluból romanizálódott településnek, s „municipium” rangra emelte. Bár mindenütt, ahol a római légiók megjelentek, új városaikban Róma kicsinyített mását építették fel, Aquincumnak azonban a birodalom végvárán, a Dunakönyökben betöltött hadászati szerepe miatt mindvégig megmaradt katonai jellege. Ezt földrajzi fekvése mellett a túíparti barbárok megismétlődő támadásai is szükségessé tették. A szarmata-jazigoknak a 2. század harmincas éveiben történt betörése a város több mint negyedszázados nyugodt fejlődését megakasztotta. A háború alatt fellángolt tüzek pusztításainak nyomát őrzik a földrétegek amelyeket az ásatások bontanak ki a rárakódott törmelékekből. 140 körül a jazigok újabb támadásai érték a várost, mert a légió zömét távoli hadszínterekre irányították, s a város átmenetileg csökkent létszámú katonaság őrizetében maradt. Néhány évtizedes szünet után a 178-as évi szarmata betörés olyan mérvű pusztítást okozott, hogy a város több helyen újjáépítésre szorult. A filozus császár, Marcus Aurelius megtorló hadjáratainak sikerei után azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a birodalomhoz csatolja a túíparti szarmata-jazig és quad-markomann földeket. Halála azonban megakadályozta tervének keresztülvitelében. Ez után a háború után a rombadőlt épületek helyreállítása csak a 3. század elején fejeződött be. Az újjáépítésnek erőteljesebb lendületet adhatott a pannoniai csapatok által támogatott Septimus Severus császár trónrajutása. Az új császár hálából i. sz. 194-ben „colonia” városrangot adományozott Aquincumnak és 202-ben személyesen is ellátogatott Pannónia fővárosába. Útját újabb építkezések támogatásával tette emlékezetessé. 240-ben és 260-ban ismét támadások érték a várost, amelyeknek pusztításait többé sohasem heverte ki teljesen. A 3. század végén Aquincum jelentősége hanyatlott. A közigazgatás központja Sophianae (Pécs) lett, a polgári kormányzói helytartó is oda tette át székhelyét. A város nem érte meg a római birodalom bukását, földrajzi fekvése miatt már előbb martalékává lett a benyomuló gót, vandál csapatok pusztításainak. 409-ben ért véget az antik korszak Pannóniában, amikor az Itáliát védelmező Uldin hun király ellenszolgáltatásként, Róma aranyain kívül, jutalmul megkapta Pannóniát is. Az élet 19
