Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)

II. A honismeret, helytörténet, helyismeret gyakorlati kérdései

A munkásság szájhagyományai

Az életmód és kultúra kutatásának a munkásfolklór szükségszerűen a leggazdagabb fejezete. A gyűjtések is e területen a legszerteágazóbbak. Az élet és munkamód minden vonatkozására és megformálására találunk példákat a legkülönbözőbb népi műfajokban. A népköltészeti műfajok közül a munkásdalanyag igen gazdag. Ennek az a magyarázata, hogy a munkáséletforma keretei között a dalolásra van leginkább lehetőség, és mozgalmi vonatkozásokban a dal — mint harci fegyver — alkalmas a lelkesítésre is. A dalgyűjteményeket s a gyűjtött dalok tömegét átnézve, elmondhatjuk, hogy a nagy társadalmi megmozdulások, háborúk, forradalmi időszakában a dalköltészet mindig megújul, s a forradalmasodó tömegek a kor harci dalával indultak a küzdelembe. A munkásdal a munkásműveltség egyik legkifejezőbb megnyilvánulási formája. E dalokat könnyebb tartalmuk szerint csoportosítani, mint a népdalokat. Az alábbi csoportok adódnak: nemzetközi indulók, májusköszöntő dalok, szocdem gúnydalok, Horthy-ellenes, a válság éveiből való dalok, börtöndalok, kommunista indulók. Mivel ez utóbbiak a két világháború között az illegalitásban szűk körben terjedtek el, javarészüket csak a felszabadulás után ismerhettük meg.

Narratív hagyományok: Az elbeszélő hagyományok közé tartoznak a mesék, elbeszélések, az ún. „igaz történetek” (mondák, szólások, közmondások, szállóigék, politikai jelszavak, jelmondatok, anekdoták és adomák), amelyek a munkáról, munkásságról szólnak, vagy amelyeket a munkások, munka közben vagy a pihenőidőben mesélnek egymásnak. Ide vehetjük a vicc-et, ezt a tipikusan városi — s talán mondhatjuk úgy is, hogy hamisítatlan pesti műfajt. Külön figyelmet érdemelnek a gyűjtés során az egykori kortesdalok, rigmusok, amelyekből gazdag anyag gyűlt össze már eddig is. Munkásszokások: ezek teljesen eltérnek a paraszti szokásoktól. Ha e hagyományok genezisét keressük, leginkább a céhes hagyományokban találhatjuk meg azt. Ezek a városi munkásság között továbbélnek. Vannak közöttük retrográd vonatkozásúak, de legtöbbjük ma is él és beépül a szocialista munkaviszonyok közé (pl. avatási szokások, einstand, épület felbokrétázása stb.). A munkásság szokásainak jelentős része a tőkésekkel való osztályharc során alakult ki. Önvédelmi és harci fegyverként (amerikázás, bojkott, szabotázs) egyaránt felhasználták annak idején. Vehetjük példának a tőkés kizsákmányolok harci fegyvereit is, amelyeket a munkásokkal szembeni osztályharc idején alkalmaztak (kizárás, krimicsau, fekete lista, jancsi-bankó). Végeláthatatlanok munka közben a munkásugratások, tréfák, s a munkások kifogyhatatlanok egymás kifigurázásában. Különösen az új, fiatal munkások tartanak ezektől. „Ja, az üzem nem szanatórium” — mondják a tréfacsinálók, ha számonkérik tetteiket.

Külön fejezet illeti meg a sztrájkflorklórt. A sztrájk a munkásság támadó és védőfegyvere volt az osztályharcban. A hazai hagyomány is gazdag e vonatkozásban. A sztrájk nem volt ismeretlen egy szakmában sem, s a hosszabb ideig tartó sztrájkok idejéből számos sztrájkdalt ismerünk, amelyekben nagyszerűen összefoglalják követelésüket. Ezeket énekelték a sztrájktanyán, felvonulásaik, tüntetéseik alkalmával.

148