Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
II. A honismeret, helytörténet, helyismeret gyakorlati kérdései
Mint említettük, a néprajz mindeddig a dolgozó nép osztályai közül a parasztsággal foglalkozott leginkább. A fővárosban belőlük van a legkevesebb — alig néhány százalék. Vizsgálatát mégsem hanyagolhatjuk el, bár a hangsúly áttevődik a munkásságra és a kisiparosságra, amelyek igen sokféle rétegből tevődnek össze. A KSH adatai szerint mintegy 7300 foglalkozást találunk az országban túlnyomó többségüket a fővárosban is. (E témakörön belül vizsgálhatjuk a meglevő etnikumokat, nemzetiségeket, ezek társadalmi helyzetét: oszályok, csoportok, rétegek viszonylatában. a) A munkásság néprajza iparágak szerint: nehézipar, könnyűipar, üzemtípusok, átmeneti jellegű vagy komplex iparágak (építőipar, közlekedés). Foglalkozás szerint: hegesztők, szerelők, martinászok stb. b) A kisiparosság néprajza (külön foglalkozási áganként képzelhető el vargák, csizmadiák, kötélgyártók, kovácsok, szabók stb.) Foglalkozni kell az egyes mesterségek céheivel, illetve ipartestületeivel, az egykori inasok, segédek, mesterek avatásával s egyéb szokásaikkal. c) A parasztság néprajza: Ezt a problémát kerületenként lehet gyűjteni, kutatni (Rákospalota, Rákoskeresztúr, Soroksár stb.) a földművelés, szőlő-, gyümölcs-, zöldségtermelés és állattartás viszonylatában. Különleges foglalkozási ágak alakultak ki az említetteken kívül: Soroksáron pl. a seprűkötés, a milimárik (tejesasszonyok), kenyérsütés, jégárusitás. Budafokon a kőporárus figurája, Sasadon, Budaörsön az őszibarack-termelés stb. d) A főváros népének foglalkozásai (egy része történelmi, más része alkalmi, sok közülük mindmáig fennmaradt): pl. hajósok, révészek, halászok, a közlekedés, hírközlés munkásai (postások, postakocsisok). Még élnek közülük sokan, nagy részüket gépkocsivezetőnek képezték át (hordárok, kalauzok), más beosztásban ugyan, de megtalálhatók (fuvaroskocsisok), akik már csak a külterületeken közlekedhetnek; kiskereskedők, kereskedelmi munkások (olajárus, tejeskofa, virágárus stb.); egyéb alkalmi foglalkozások (a felsoroltak a vizsgált 100 éves periódusban rövidebb-hosszabb ideig megtalálhatók voltak pl. gesztenyesütő, dunavizes, sorjegy-, lottó- és totóárus, lámpagyújtogatók, kintornás, koldusok, handlé, ószeres). Központjuk ma a városon kívül a Nagykőrösi út mentén található, mint az egykori Teleki tér — a Tangó — utóda (favágók, kucséberek). A 40-es évekig járták az éjszaka is nyitva levő kocsmákat, szórakozóhelyeket (malteroslányok, gagyizók, markecolók, utcai zenészek, udvari énekesek). A felszabadulásig működhettek vendéglőt járó költők, akik néhány fillérért röplapokra nyomott verseiket kínálták. Rajzolók és papírvágó „Művészek”, grafológusok, kiromantisták, legtöbbnyire cigányok (kályhatapasztók, mézespálinka-árusok, alkalmi munkások, trógerok, meszelő és takarító asszonyok, tintás, ecetes és olajos tótok, vándor könyvárusok, a kutya- és madárvásárok figurái, árusai). Ezek láthatók voltak a mai Fővárosi Tanácsháza belső udvarán a felszabadulás utánig, ahol a nézelődőknek különleges tojásperecet árultak és hozzá „krachedlit” vagyis „libafröccsöt” ihatott a szomjazó. Ez egy zománcozott vödörben levő színes és édesített víz volt, a tetején citromszeletek úszkáltak, a veder egy kilyukasztott fedővel volt fedve, amelyben egy, az alján kilyukasztott, hosszú nyakú üveg volt. Ebből mérte a „krachedli”-árus egy bádogbögrébe az „italt”. Híres volt az 2. A társadalom néprajzi vizsgálata 146 *
