Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
II. A honismeret, helytörténet, helyismeret gyakorlati kérdései
A XVIII. század elején teljesen magukra hagyott városoknak egyetlen vigasza, támasza és szellemi vezetője - érthetően - a vallás maradt. így a legtermészetesebb, hogy a művészeti megnyilatkozások, az emlékállítások is zömmel a vallásos szellemből táplálkoztak. Az emlékek legtöbbje vallásos jellegű, de mindegyike valamely rendkívüli eseményre figyelmeztet, pestisre, árvízre vagy tűzvészre; részben úgy, hogy a megtörtént eseménynek állít emléket, részben pedig azzal, hogy a jövőbeni óvatosságra int. Hogy miért állt a vízparton éppen Nepomuki Szent János szobra vagy a fazsindelyes házak között a római vitéznek ismert Flórián? Mert egyikőjüket a hagyomány a Moldva vizével hozta kapcsolatba, a másiknak legendája pedig a tűzoltásról beszél. S ahogy minden komák megvoltak a népszerű — mondhatnánk divatos — szentjei, a barokk kornak ők voltak a dédelgetett szentjei. Korábban mi magunk sem becsültük sokra ezeket a töredezett, csonka szobrokat, emlékeket, pedig - amint láttuk — ami ma Budapesten régi szobornak számit az csupán a barokk kor szülötte, és az sem mindig jelentős és szép. De nekünk, városunkat szerető, a históriát vallató embereknek, mégis egyaránt kedves és drága valamennyi. Az 1945 előtti nyilvántartást véve alapul, mindössze 13 barokk szoborról történik említés, bár akadt azokon kívül is nem egy jelentős. A háború a nyilvántartottak közül néhányat valóban elpusztított, másokat a főváros rohamos fejlődése múzeumba parancsolt, de Budapest mai megnőtt területén — még így is — húszon felül vannak a barokk kor hol jelentős, hol jelentéktelen, de mindenképpen megbecsülendő és értékes emlékei. A város megnőtt területén van olyan, amit a polgárság együttese emelt, van amelyet egyszerű emberek állíttattak kevés pénzecskéjükből. Van olyan, amelyet nagy hírű szobrász faragott, van amelyet névtelen kőfaragó vésett. De egytől egyig beszédes emlékek, amelyek nemcsak a maguk kortársaihoz szóltak, hanem nekünk is vallanak arról a korról, amely állította őket. Mai ismeretlenségüknek oka részben elrejtőzésük. Feltalálásukban nagy segítséget várunk a helytörténeti bizottságoktól, szakköröktől. Több szobor történetéről jórészt csak annyit tudunk, amennyit a felvésett évszámok mondanak el. Ezek keletkezése, alkotója, állíttatója teljesen ismeretlen. Nem találunk róluk semmit az illetékes plébániák történetében, a canonica visitatiók (a püspök vagy megbízottjának időnkénti hivatalos ellenőrző látogatása) jegyzőkönyveiben. Érdekes, hogy ezek közül pontosan az értékesebbjeiről nem tudunk semmit. így például a csepeli (a pesti származás legendájával körülvett), 1721-ből eredő, négynyílásos körépületbe állított Nepomuki Szent Jánosról, az 1740-ből való nagytétényi Szentháromság-oszlopról, az 1751-ből eredő — ugyancsak körépülettel védett — nagytétényi Nepomukiról, az 1761-ből való XI., Törökbálinti úti Szentháromság-oszlopról — ma is olyan a 210 esztendős szoborcsoport, mintha tegnap tette volna le a vésőjét a mestere! Utóbbinak külön érdekessége, hogy az akkor már több mint százesztendős barokk ábrázolásmód helyett a Szentháromság középkori megfogalmazását idézi fel. Az ismeretlen mesterek alkotásai közül is kitűnik a várostörténetileg értékes feliratú Xavéri Szent Ferenc-szobor a XI., Budaörsi úton 1769-ből. De még Kossuth-szobrunk is akad — nem is egy —, amelynek ismeretlen a története. Mit tehet ilyenkor a lelkes, segítőkész helytörténész? 138
