Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)
II. A honismeret, helytörténet, helyismeret gyakorlati kérdései
MÓRA GÁBOR: MŰEMLÉKEINK, SZOBRAINK, EMLÉKTÁBLÁINK TÖRTÉNETE ÉS VÉDELME A szakkönyvek, lexikonok és kézikönyvek gyakorta meghatározzák a műemlék fogalmát. A meghatározások — bár jórészt fedik egymást — nem egyezőek. Azt egyértelműen kimondják, hogy a földben vagy a föld színén levő minden olyan építmény, épületrész, rom és ennek tartozéka, amelynek történeti, régészeti, képzőművészeti, iparművészeti vagy néprajzi jelentősége van: műemlék. De nem szólnak a műemlék koráról és sok másról, amiről majd még nekünk kell szólnunk. Ma a műemlékvédelem kulturális életünknek fontos tényezője. Elmélete, gyakorlata és tudományos módszerei az utóbbi évtizedekben sokat változtak, illetve világszerte fejlődtek. A mai magyar műemlékvédelem az 1949. évi 13. számú törvényerejű rendeletén alapszik. Ennek megfogalmazása szerint a műemlékvédelem célja az emlékek megőrzése, élettartamuk meghosszabbítása, közérthető és élményszerű bemutatása. A rendelkezések végrehajtója az 1957-ben életre hívott Országos Műemléki Felügyelőség, illetve Budapesten a Fővárosi Műemlékfelügyelőség. A történelmi emlékekben egyik leggazdagabb ország, Franciaország iktatta elsőnek — még 1834-ben — törvénybe a műemlékek védelmét. A francia példát a többi európai állam is követte. Nálunk hasonló törvény először 1881-ben született meg. De már a francia műemléki törvény hatását érezhetjük a Budán székelő Helytartótanács 1856. május 18-án Pest városához intézett leiratából is. Ekkor — egy elbontott román stílusú templomkapu ügyében — felveti a műemlékek jegyzékbe foglalásának a gondolatát. Négy magyar tudóst foglalkoztatott a műemlékek kérdése, azok védelme és megőrzése. Közülük hárman — két orvos (Arányi Lajos 1812—1887, Henszlmann Imre 1813—1888) és egy bencés pap (Rómer Ferenc Flóris 1815—1889) — megjárták az elnyomók börtönét, mert részt vettek a szabadságharcban. A legfiatalabb volt - és a legkorábban dőlt ki a sorból — Ipolyi Arnold (1823—1886). Mire a kiegyezés után (1872-ben) felállították az ideiglenes Műemlékbizottságot, már nagy munka és sok harc volt mögöttük. Az ellenállás ébresztette hazaszeretet váltotta ki társadalmunk legjobbjaiból a műemlékek iránti érdeklődést. A hazai régészet egyik ilyen úttörője volt Pulszky Ferenc (1814—1897), az érdekes pályafutású, széles látókörű ügyvéd is. Amikor 1841-ben az Akadémia megválasztotta rendes tagjává, első dolga volt - nyilván a francia törvény ismeretében — a nemzet figyelmét a műemlékek védelmére irányítani. 133
