Gerelyes Ede (szerk.): Budapest helytörténeti kézikönyve (Budapest, 1971)

II. A honismeret, helytörténet, helyismeret gyakorlati kérdései

1846-ban a magyar orvosok és természetvizsgálók kassai vándorgyűlésén Henszlmann Imre emel szót a hazai műemlékek fenntartása érdekében. Az 1847. évi soproni vándorgyűlésen már a törvény gondolata is hangot kap. Még ugyanaz évben — Henszlmann Imre javaslatára — az Akadémia is sorompóba áll. Felhívást intéz a nemzet becsületét szívén viselő minden magyarhoz, hogy tartsák hazafiúi kötelességüknek a meglévő emlékek fenntartását, azok megóvását. Tájékoztatást kér, hogy az emlékeket jegyzékbe foglalhassák. Henszlmann 1848-ban ismét szót emel a törvényes műemlékvédelem érdekében, sőt Kossuth — mint a Honvédelmi Bizottmány elnöke — rendeletet adott ki a pestbudai sáncolások során előkerülő régiségek tárgyában, mert a „tudományt a harcok között sem szabad felejtenünk”.

1850-ben megalakult Bécsben a Központi Bizottság a Monarchia építészeti emlékeinek a felkutatására és fenntartására, és 1859-ben hatósággá alakult át. Működése természetesen hazánkra is kiterjedt, és — szerencsére — tagjai közé meghívták a nagy úttörők közül Henszlmann Imrét, Römer Flórist és Ipolyi Arnoldot is.

Közben (1858-ban) a Tudományos Akadémián megalakult az Archaeologiai Bizottmány, amelynek célja az volt, hogy — amennyire lehet, Bécstől függetlenül — a „még feltalálható ... régiségtani becsű maradványok” felügyeletét ellássa. Az akadémiai bizottságnak nem volt, nem lehetett hatósági jogköre, de ennek ellenére — a lelkes munkatársak segítségével — vállalt feladatát sikerrel oldotta meg.

Budapesti szempontból érdekes az 1868. évi 56. törvénycikk, amely lehetővé tette, hogy Buda és Pest területén kisajátítással biztosítsák a történeti emlékek megmentését.

Ez időben Arányi az orvostudomány mellett már nagy lelkesedéssel foglalkozott néprajzi gyűjtéssel, régészettel, műemlékvédelemmel is. Az első régészeink, műemlékvédőink közé tartozik, de legelsője volt a hazai tudatos néprajzi gyűjtőknek is. 1860-ban lett az Akadémia tagja. Ekkor már fáradhatatlanul rótta a budai vár utcáit, vizsgálgatta, rajzolgatta az öreg épületeket és szorgalmasan jegyezgette észleleteit. Mint Buda történetének lelkes kutatója, gyűjtője, hamarosan indítványt tesz az Akadémia Régészeti Bizottságának, hogy a budai vár épületeihez fűződő emlékeket az öreg falakon kőbe vésve örökítsék meg. A Régészeti Bizottság a javaslatot egyhangúan magáévá teszi, vállalja a szövegek elkészítését, csak éppen pénzt nem tud rá biztosítani. Arányi az egyetemi ifjúsághoz fordul segítségért. A szükséges összeg fele össze is gyűlik. A többit „egy akadémikus” — Arányi a saját zsebéből — fedezi, így jött létre 1866 és 1870 között a budai várban az a mintegy két tucatnyi helytörténeti emléktábla, amelynek a fele máig látható. (Az emléktáblák titokzatos utolsó sora: A M. T. A. R. B. = A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Bizottsága.)

Az emléktáblák adatai ma már alig-alig helytállóak, de mégis féltett kincseink, mert egyetemes művelődéstörténeti értékek. Arányi professzor teremtette meg az első európai helytörténeti emléktáblákat. 1862-ben jelent meg ezzel kapcsolatos érdekes munkája: „Az emléktáblák és régi műemlékek kijavítása.” A Vár házairól készült feljegyzései — majd egy évszázad után — nagy segítségére voltak a második világháborúban összedőlt épületeket helyreállító kutatóknak, építészeknek.

Henszlmannt — az orvost — 1867-ben nevezték ki a pesti egyetemre tanárnak. Ő lett az újonnan szervezett művészettörténeti tanszék első professzora. Amikor a szabadságharc

134