Gárdonyi Albert (szerk.): A főváros egyesítésére vonatkozó okmányok gyűjteménye (Budapest, 1913)
Tartalom
57 kir. városok polgárai ne bírjanak közvetlen választási joggal, mert annak jelenleg is birtokában vannak s igen tapintatlan eljárás lenne, ha ezektől az 1848-iki törvény által nyert közvetlen választási jog elvétetnék. De nem állanak a tisztviselők élethossziglani választása mellett a bizottmányi javaslatban felhozott érvek sem. Azt mondja ugyanis a javaslat, hogy miután azon idő, midőn a nemesség kényszerítőleg köteleztetett, hogy a közszolgálatot csekély fizetés mellett lássa el, elmúlt s most ily szolgálatot senkitől kívánni nem lehet, mert más a korszellem, mások a kor viszonyai, melyeknél fogva időnkben a tisztviselő a hivatalbeli szolgálatra már mint életpályára készül és így elkészült, jó és tehetséges tisztviselőt csak azon esetben lehet találni, ha ő a hivatalviselésben biztos megélhetési alapot talál s erre nézve jövendőjét is biztosítva látja. Igaz, hogy az élethossziglan megválasztott így biztosítva lesz, de ki biztosítja a közönséget, hogy az ily tisztviselőkben nem csalatkozik s mi biztosítéka lesz, hogy az ily tisztviselőtől megszabadulhat? Azt mondja a javaslat: „ha elvállalja is a jó és tehetségdús s szakképzett tisztviselő az élethossziglan nem biztosított állomást, azt csak addig tartja meg, míg magánfoglalkozás vagy más hivatali téren jutalmazóbb s biztosabb álláshoz jut“ ; a tapasztalás pedig azt bizonyítja, hogy épen úgy elhagyja az élethossziglan választott vagy kinevezett tisztviselő is állomását, ha jövedelmezőbbet, biztosabbat talál, ha csak reverzálist nem vesznek tőle, vagy épen szerződésre nem lépnek vele. E szerint ha a tisztviselőknek élethossziglani választása állapíttatnék is meg, a tisztviselő ugyan biztosítva lenne, de a közönségnek nem nyújtatnék semmi biztosíték, hogy az a jó és tehetséges tisztviselő holtig az övé marad. A jelenlegi tisztviselők sem voltak biztosítva, midőn az 1867-ik évben megválasztattak a nép által, hogy hivataluk örökös lesz, mégis vállalkoztak tiszti állomásokra, s felemelt fővel jelenhetnek meg a nép itélőszéke előtt annak tudatában, hogy híven és becsülettel szolgálták a várost, s annak jólétére, mind szellemi, mind anyagi érdekei előmozdítására az adott körülmények közt mindent megtettek, mindenesetre többet, mint elődeik évtizedeken keresztül, kik pedig élethossziglan voltak megválasztva. De hogyha mindjárt nem élethossziglan választja is meg tisztviselőit a közönség, saját jól felfogott érdekében ok nélkül nem igen szereti azokat változtatni, példa erre Pestvárosa. Nehezen fogunk többé oly időt élni, legalább úgy hiszem, hogy senki közülünk ezt nem óhajtja, mint volt az 1849. szabadságharc után Magyarhonban, de különösen itt Pesten, midőn a leigázott nép azon egyéneket, kik abban az időben a város szolgálatára felajánlották magukat, ellenségeinek tekintette és mégis midőn 1861-ben a nép visszanyert szabadsága s szabad akarata szerint cselekedhetett, alig egy-kettő kivételével leginkább azokat választotta meg, kik a mondott idő alatt szolgáltak, s kiknek tehetségük és szakképzettségük s jó indulatuk felől meggyőződni és így azokat mind személyükre, mind erkölcsükre, mind tehetségükre nézve kiismerni alkalma volt; így történt ez az 1861-iki esemény után is, midőn 1867-ben
