Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Budapest a tanácsrendszer első két évtizedében (1950-1970)
a középiskolák után a szakközépiskolák, továbbá számos közművelődési intézmény: színházak, múzeum, levéltár stb.). Jelentősen bővült a tanácsok igazgatási-gazdálkodási és szervezési jogköre az Elnöki Tanács 1958. február 18-án megjelent törvényerejű rendelete szerint, amely a tanácsok községfejlesztési munkájának szabályozásáról, a községek és a városok fokozottabb állami támogatásáról intézkedett. A megsokszorozódott hatáskör és a vele járó felelősség, valamint a tanácsválasztások időpontja (két évvel az ellenforradalom után) adott kiemelkedő jelentőséget az 1958. novemberi választásnak, amelyen a lakosság 98 %-a vett részt, s a szavazók a fővárosi tanácsba 300, a kerületi tanácsokba pedig 2986 tagot delegáltak. A megnövekedett erőforrások birtokában a Fővárosi Tanács már 1960-tól — párhuzamosan a 15 éves lakásépítési terv készítésével — folyamatosan önálló, hosszú távú városfejlesztési programot adott. Ez egészült ki 1970-ben, széles körű nyilvános vita után „Budapest és környékének általános városfejlesztési tervé”-vel. Eredmények és ellentmondások az ötvenes években Az ötvenes évek városgazdálkodását a következő fő feladatok határozták meg: a közigazgatási úton létrehozott Nagy-Budapestnelc egységes várossá ötvözése, a fővárosnak történelmi szerepéhez mérten való részvétele az ország iparosításában, és a mindennek következtében rohamosan növekvő város életének szervezése, a lakosok ellátása, iskoláztatása, növekvő kulturális és szociális igényeinek kielégítése. A régi Budapest területén 100 lakóház közül 94 volt vízzel ellátott, csatornázott, a peremkerületekben viszont csak minden harmincötödik; villany csak minden tizedik lakásban égett (a fővárosinál drágábban). A vízellátásban — új kútfúrásokkal és elosztó hálózat bővítésével — jelentős eredményeket ért ugyan el a főváros, az ipari vízfogyasztás megkétszereződése mégis újabb problémákat okozott a városgazdálkodásban. Ugyanígy növelte — az amúgy is korszerűsítésre szoruló — közlekedés gondjait a peremkerületeknek fővárosi kerületi szintre emelése. Nemcsak a külső települések belső közlekedése várt megújításra, hanem gondoskodni kellett a városközponttal való kapcsolatukról is. Az ipar növekvő munkaerő-szükséglete egyébként is sürgette e peremkerületek lakóinak jobb ellátását, akadálymentes szállításuk biztosítását és kulturális, szakmai ismereteik bővítését. Az ötvenes évek elején, a nagyfokú iparosítás időszakában, a beruházás túlnyomó részét iparfejlesztésre fordították, s a lakásépítés és az infrastrukturális beruházások háttérbe szorultak. Növelte a gondot, hogy a lakás- és a kommunális építkezések csak kisebb mértékben folytak a már közművesített és a városi forgalomba bekapcsolt környékeken, a cél új települések alapítása volt. így azután, jóllehet éppen a közművesítés és a közlekedésfejlesztés miatt, az anyagi ráfordítás jelentékenyen megnőtt, ugyanakkor a városiasodással járó szolgáltató, kulturális és egészségügyi követelményeknek csak igen hiányosan tehettek eleget. Valóságos „honfoglalás” zajlott le a magyar fővárosban. Ennek emlékei — többek között — a város régi peremén épült, X., XI. és XIV. kerületi, majd a XIII., XV. és XXII. kerületi lakótelepek, a XL, XIII., XIV., XV. és XXII. kerületi orvosi szakrendelők, valamint az 1949-ben alapított, 3000-nél több hallgatót befogadó Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem. Az első ötéves terv emlékműve a József Attiláról elnevezett lakótelep 64
