Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Budapest a tanácsrendszer első két évtizedében (1950-1970)
és művelődési ház csakúgy, mint a 90000 nézőt befogadó Népstadion, amely avatása idején — 1952-ben — a kezdődő tömegsport jelképévé nőtt hazánkban. Nagy-Budapest korszerű szocialista nagyvárossá alakítása erkölcsi üggyé is emelkedett a Magyar Népköztársaság számára. A Horthy-rendszer annak idején mindent elkövetett, hogy a városközpontot elválassza a munkáskerületektől, erre építette városrendezési, beruházási terveit, egészségügyét és kultúrpolitikáját. A népi rendszer minden eszközzel meg akarta teremteni a valóságos egységet. A szocialista kormányzatnak sok évtizedes gazdasági, társadalmi elmaradottságot kellett felszámolnia. A szocialista tulajdonviszonyok és a tervgazdálkodás megteremtése új gazdasági erőforrásokat jelentett. A hatalomra jutott és a közéletbe bekapcsolódott dolgozók lelkesedése és közéleti érdeklődése hathatós segítségnek bizonyult. A háború okozta rombolások helyreállításának igénye is ösztönzőleg hatott. Ma már pontosan felmérhetőek az első ötéves terv vívmányai: az ország ipara 210%-kal növekedett, az ipar struktúrájában a nehézipar — ezen belül a bányászat és kohászat — vezető szerepet kapott, Budapest lakossága (1959-ig) 60,4%-kal gyarapodott, a munkáslétszám 80%-kal emelkedett, új rétegek — köztük elsősorban a nők és a faluról felvándorolt dolgozók — munkába állásával. Szükségképpen együttjárt mindezzel a fiatalok tömeges iskoláztatása, az ingyenes állami szakmunkásképzés bevezetése, az általános iskolától az egyetemig esti tanfolyamok szervezése. Budapest fővárosi rangját külön és újra kiérdemelte azáltal, hogy nemcsak a marxista gondolatnak és terjesztésének központja, az új magyar értelmiség legsokoldalúbb alkotóműhelye és vitafóruma lett Magyarországon, hanem a fővárosból jött munkások és értelmiségiek révén hozzájárult a vidék iparosításához, a szociaüsta típusú mezőgazdaság és nagyüzem létrehozásához és az új magyar értelmiség megteremtéséhez. A szocialista gazdaság fejlesztését Magyarország az addig ismert egyetlen modell alapján kísérelte meg. Az elméleti tapasztalatlanság — amely a szovjet gyakorlattól való legkisebb eltérést is ideológiai hibának minősítette —, az eluralkodó háborús pszichózis, amely az erőszakoltan gyors fejlesztési ütemet indokolta, valamint a nyersanyag, a tőke és a műszaki fejlesztési tartalékok hiánya — amely eleve gátat szabott a kísérletezésnek — túlzott centralizmushoz, a magyarországi sajátosságokat figyelmen kívül hagyó gazdaságpolitikához vezetett. így történt az, hogy 1951-ben mintegy kétszeresére emelték a népgazdasági tervet. E gazdaságpolitika központi célja a felhalmozás maximális növelése volt, feltételezve, hogy ezzel automatikusan velejár a gyors gazdasági fejlődés is. A bérek azonban nem tartottak lépést az árakkal, nem fejezték ki a különböző munkák differenciáltságát; a túlzottan centralizált tervezés zavart okozott a termelésben és az elosztásban. Miután megszűnt az anyagi ösztönzés, az iparban a termelékenység nem emelkedett kielégítően, a mezőgazdaságban s a lakosság ellátását szolgáló kisiparban pedig stagnált a termelés. A nemzeti jövedelem mintegy 35%-át felemésztő beruházások hatékonysága messze elmaradt a korszerű követelményektől; az infrastrukturális és a szolgáltatási beruházás az első ötéves terv idején az összberuházásnak mindössze 1lz-áX tette ki. A növekvő terhek elsősorban a lakosságra hárultak, amelynek életszínvonala a tervbe vett emelkedést nem érte el. A gazdasági és a társadalmi feszültségeket fokozta az a körülmény, hogy a vezetés lebecsülte e nehézségek hatását. Ezt a helyzetet használták ki az imperialista erők, hogy — az országon belüli ellenforradalmi elemekkel összefogva, s a kedvezőnek vélt külpolitikai tényezőkre is építve — 1956-ban ellenforradalmi felkelést robbantsanak ki. Az ellenforradalmi kísérlet — sok politikailag tudatlan és elmaradt embert magával sodorva — 65
