Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Budapest a tanácsrendszer első két évtizedében (1950-1970)
Budapest a tanácsrendszer első két évtizedében (1950-1970) A korszakra vonatkozó dokumentum-válogatás: XXXI—XXXVI. A tanácsrendszer fejlődése Az 1950-es esztendő új korszakot nyitott Budapest életében. A közigazgatási egyesítéssel megnőtt a város kiterjedése és lélekszáma, és ez hosszú évtizedekre előre megszabta a feladatokat a régi Budapest és a peremkerületek egységes, korszerű nagyvárossá alakításában. Jóllehet a főváros helyreállítása még nem fejeződött be, már az első, 1947—49-ig terjedő országos hároméves terv sikere új távlatokat nyitott. Megkönnyítette a feladatok teljesítését, hogy 1949 végére lényegében államosították az üzemeket és a nagykereskedelmet, és 1950. január 1-én megkezdődött az első ötéves népgazdasági terv. Az országos forradalmi átalakulás a főváros életében is alapvető társadalmi, politikai és eszmei változásokat indított el. Az új államrend alapjait az 1949-ben elfogadott alkotmány fektette le, amelynek értelmében az 1950. I. törvénnyel életbe lépett a tanácsrendszer. Funkcionálása a fővárosban 1950. június 15-én, a megyei tanácsokkal egyenlő jogú budapesti tanács megalakításával kezdődött. Október 22-én a lakosok közvetlen választással 251 tagot küldtek a fővárosi tanácsba. A tanács mint államhatalmi és egyben igazgatási szerv már indulásakor nagyobb lehetőségekkel rendelkezett, mint a Horthy-korszak városigazgatása : új, nagy rétegek kapcsolódtak be a fővárosi és a kerületi tanácsok irányításába, jelentősen gyarapodott a lakosság ellátását biztosító állami és községi vállalatok száma. Az ország és a főváros gazdasági helyzete, a rengeteg feladat, valamint az új típusú kulturális-oktatási, egészségügyi-szociális intézmények hálózatának kiépítése központi erőforrásokat és irányítást igényelt. Az önálló bevételi források felhasználását, az elosztást és a tervezést központosítani kellett. Ezzel — a forradalmi átalakulás periódusában indokolt — centralizációval egyidejűleg azonban ellentmondások is keletkeztek. Ugyanakkor, amikor a tanácsok tömegkapcsolata kialakult — a múlthoz hasonlóan —, a kormánynak, illetve a belügyminisztériumnak rendelték alá őket. Mivel a szakigazgatási szervek kettős, azaz helyi tanácsi-végrehajtóbizottsági, valamint minisztériumi felügyelet alá kerültek, és a tanácsok területén működő intézmények zöme a minisztériumok irányítása alatt működött, a helyi tanácsok pénzügyi és gazdasági önállósága, s vele irányító képessége is csökkent. Ezeket a tapasztalatokat már figyelembe véve, az 1954. évi második törvény, a tanácstörvény megszüntette a belügyminisztériumi felügyeletet, növelte a tanácsok hatáskörét, meghatározta a szakigazgatási intézmények feladatkörét, döntési jogát pedig pontosabban megállapította. 1954-től mintegy 1960-ig, a kettős irányítás rendszerének fenntartása mellett is, számos előkészület történt arra, hogy a fővárosi intézmények irányításában és ellenőrzésében a tanács nagyobb jogkört kapjon. 1960-tól — a gazdaságirányítás új rendszerének kimunkálásával párhuzamosan — több ezer jogszabály-módosítás révén bővült a tanácsok jogköre. A minisztériumok konkrét intézkedések helyett országos szintű elvi irányításra tértek át, s több ezer intézmény került közvetlenül a tanács hatáskörébe (pl. a városrendezés építkezési, tervezési irányítása mellett a lakásépítkezések és a kommunális beruházások jelentős része; a kórházak; a művelődésügy területén az általános és 63
