Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
A felszabadulástól Nagy-Budapestig (1945-1950)
nélküli volt, a munkában állók bére az 1938-as színvonal 50%-a körül mozgott. A főváros lakossága egyre gyorsabb ütemben növekedett, 1946 nyarán túlhaladta az egymilliót. A lakosság számának növekedésével nem tartott lépést a lakáshelyreállítás, még a tetőhelyreállítások sem fejeződtek be. Bár a stabilizáció után a főváros azonnal folytatta a korábban megkezdett kislakásépítést, ennek eredménye nem volt jelentős, a lakásfronton a spekuláló magántőke volt az úr. A hatalmát egyre inkább veszíteni érző burzsoázia igyekezett más területen is támadást indítani a forint ellen, drágaságot, áruhiányt idézett elő a fővárosban. Romlott a közbiztonság, a fasiszta elemek a nyílt utcai gyilkosságtól az illegális összeesküvésig minden eszközt bevetettek a népi rendszer ellen. 1946—1947 fordulóján ezek a törekvések már kudarcra voltak ítélve. A stabilizáció sikere lehetővé tette a fordulatot a szocializmus felé. A Magyar Kommunista Párt 1946 őszén megtartott III. kongresszusa ezt a fordulatot egyértelműen megfogalmazta, és követeléseiben kifejezésre is juttatta. E követelések megvalósítása körül — amelyek között szerepelt a termelés és a hitel állami irányítása, a bankok és a külkereskedelem állami ellenőrzése, a demokratikus pártok államosítási programjának végrehajtása, a tervgazdálkodás bevezetése—éles politikai harc bontakozott ki, amely végül is a jobboldali erők vereségével végződött. Ezt a vereséget fejezte ki a fővárosban a Kisgazdapárt jobboldali elemeinek kizárása a törvényhatóságból, új várospolitikai bizottság alakítása és változás a polgármesteri székben: 1947 nyarán a Kisgazdapárt balszámyához tartozó Bognár József lett Budapest polgármestere. Megválasztása egybeesett a hároméves terv megindításával, melynek célja a gazdasági újjáépítés és a dolgozók életszínvonalának emelése volt. A főváros hároméves terve — igen szerény keretek között — hasonló törekvéseket tükrözött. A romba döntött fővárosban még sokat kellett újjáépíteni, nagy gondot okozott továbbra is a gyarapodó számú lakosság kommunális ellátásának biztosítása, a városi közlekedés javítása. A fordulat éve a fővárosban 1947 őszén éles politikai harcok közepette került sor az országgyűlési választásokra. A választáson tíz párt indult, a Függetlenségi Front pártjai választási szövetséget alkotva vették fel a harcot a jobboldali pártokkal szemben. A választás a demokratikus erők győzelmével végződött. A Magyar Kommunista Párt az ország és a főváros legnagyobb pártja, az újonnan választott parlament első pártja lett. Visszaesett a Szociáldemokrata Párt szavazóinak száma, a Független Kisgazdapárt valósággal összezsugorodott, a Nemzeti Parasztpárt növelte eredményét. Végeredményképpen a négy koalíciós párt megkapta az összes szavazatok 60,8%-át. Az ellenzéki Barankovics- és PfeifFer-féle pártok a nagytőke, az egyházi reakciós erők és a legkülönfélébb még létező ellenséges elemek támogatásával a szavazatok mintegy harminc százalékát szerezték meg, a többi más kis pártoknak jutott. A volt polgári pártok, a radikálisok és a polgári demokraták teljesen jelentéktelen szerepet játszottak. A választások után a koalíción belül átcsoportosultak az erők. A jobboldal mind a kormányban, mind a fővárosi parlamentben újabb vereséget szenvedett, és a koalíció balra tolódott. 1947—1948 telén meggyorsult a népi rendszer fejlődése, időszerűvé vált a két munkáspárt egyesülése. A Szociáldemokrata Párton belül a választási vereség kiélezte 61
