Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
A felszabadulástól Nagy-Budapestig (1945-1950)
pártjainak képviselői töltötték be. A kisgazdapárti városvezetés nem változtathatta meg az addig kialakult gyakorlatot, igyekezett fenntartani a koalíciót. Ugyanakkor az ország, ezen belül a főváros politikai viszonyainak alakulása mind élesebben szembekerült az egyre kifejezettebben tőlcés-képviseletűvé váló kisgazdapárti törekvésekkel. A főváros lakossága 1945-ben rendkívül nehéz tél elé nézett. Az ősz folyamán a választási eredményeken felbátorodott reakció a gazdasági fronton támadást indított. Növekedett az áruhiány, és az ennek nyomán fellépő spekuláció, gyorsult az infláció. A fővárosi törvényhatósági bizottságban a Kisgazdapárt hangadói még el is túlozták a nehézségeket, amelyeknek egyik fő okát a főváros autonómiájának megcsorbításában látták. Ugyanakkor azt az álláspontot képviselték, hogy a fővárost csak külföldi, nyugati tőkés segítséggel lehet talpra állítani. A baloldal, elsősorban a kommunisták, az önerőből történő újjáépítés hívei voltak, és a fennálló nehézségek enyhítésére a főváros gazdálkodásának megjavítását, a közigazgatás racionalizálását javasolták. A főváros autonómiája a felszabadulást követő első periódusban messzemenően érvényesült. A Budapesti Nemzeti Bizottság és az ideiglenes törvényhatóság forradalmi önállósággal intézte Budapest ügyeit. A főváros vezető testületéiben szinte kizárólag a demokratikus átalakulás őszinte hívei vettek részt, szemben a szélesebb koalíciót képviselő kormánnyal. Az 1945-ös országgyűlési választások után a helyzet megváltozott. A választásokon elért kisgazda-többség ellenére a két munkáspárt összefogása és a tömegharc eredményeképpen — a főváros vezetésében bekövetkezett kétségkívül jobboldali irányú változással ellentétben — a kormányban kifejezett balratolódás jött létre. A főváros szempontjából fontos belügyminiszteri tárcát a Kommunista Párt képviselői töltötték be, az 1946 elején létrehozott, a gazdasági minisztériumok munkáját összehangoló Gazdasági Főtanács főtitkári posztjára is a Kommunista Párt küldötte került. A Gazdasági Főtanács ellenőrizte a főváros pénzügyeit is. Ebben a helyzetben a főváros autonómiájának hangoztatása a kisgazdapárti jobboldal követelésévé vált. A fővárosi törvényhatósági bizottság kisgazdapárti csoportjából hiányoztak a párt tényleges paraszti tömegeinek képviselői, a néhány valóban haladó gondolkodású polgári küldöttön kívül a kifejezetten nyílt jobboldali nézetek hangoztatói játszották a fő szerepet. Gyengítette a törvényhatósági baloldal helyzetét, hogy 1945 második felétől a nemzeti bizottságok munkája erősen visszaesett, a Budapesti Nemzeti Bizottság igen ritkán ült össze. A kerületi nemzeti bizottságok továbbra is működtek, de nem találták meg tevékenységük igazi tartalmát. A nemzeti bizottságok hanyatlása kétségtelenül növekvő befolyást engedett a közigazgatás konzervatív elemeinek mind a központi, mind a kerületi apparátusban. 1945 nyarán újra napirendre került Nagy-Budapest megalkotásának a második világháború előtt elodázott problémája. A főváros fejlődése a második világháború alatt a gyakorlati életben kényszerűen túllépte a főváros adott közigazgatási határait. A közellátás rendszerét 1942-től kezdve kiterjesztették a tizennégy kerületen túlra, hasonlóan járt el a rendőrség, a közlekedés stb. A politikai pártok közül a Magyar Kommunista Párt kezdettől nagy-budapesti méretben szervezkedett, a Szociáldemokrata Párt a budapesti központtól elválasztott, de Pest megyétől különálló környéki titkárságot állított fel. Ugyanakkor 1945-ben számos meggondolás Nagy-Budapest azonnali létrehozása ellen szólt. A kisgazdapárti városvezetés, sőt a Szociáldemokrata Párt egyes vezetői is az egyesítés ellen foglaltak állást. A Kisgazdapárt nem lelkesedett az olyan ipari lakosságú perem-59
