Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
A felszabadulástól Nagy-Budapestig (1945-1950)
A közigazgatási apparátusban kialakult helyzet ellentmondásokat rejtett magában, egyfelől a főváros újonnan alakult felső vezetése és a régi köztisztviselői kar, másfelől a Budapest lakosságának nagy részét kitevő, politikai aktivitásban élenjáró munkásság, haladó értelmiség, kispolgárság és a megmaradt hivatalnokréteg között. Ezek az ellentmondások az újjáépítés, a mindennapi létért folytatott küzdelem első napjaiban még kevéssé jelentkeztek, de a belpolitikai viszonyok változásai közepette egyre élesebb formában kerültek napvilágra. A koalíciós korszak és ellentétei 1945 nyarának végén — kora őszén az osztályellentétek és velük együttjáróan a koalíción belüli ellentétek is kiéleződtek. A májustól szeptemberig tartó időszak alatt — mintegy az őszi választások előkészületeként — a koalíció legjelentősebb pártjai kongresszusokon, konferenciákon kidolgozták önálló programjaikat, állásfoglalásukat a felszabadulás után felmerült további kérdésekben. E programok jegyében került sor a felszabadulás utáni első erőpróbára: október 7-én a fővárosi törvényhatósági bizottság tagjainak megválasztására. A budapesti községi választásokon a két munkáspárt Dolgozók Egységfrontja néven egységes listával indult abban a reményben, hogy megszerzi a szavazatok többségét. Ez a remény nem vált valóra, de nem is volt jelentős a lemaradás, mert a szavazatok 43%-a esett a közös munkáslistára. A Független Kisgazdapárt, amely először indult választáson a fővárosban, megkapta a szavazatok 50,2%-át, az abszolút többséget. A megválasztott törvényhatóságban a Kisgazdapárt 121, a két munkáspárt 103, a Polgári Demokrata Párt 9, a Nemzeti Parasztpárt 5 és a Radikális Párt 2 mandátummal rendelkezett. A választás tükrözte a felszabadulás utáni korszak megnövekedett politikai aktivitását. Az 1945 szeptemberében elfogadott választójogi törvény a demokratikus jogok igen széles körű elismerésére épült. Az új törvény értelmében Budapest lakosságának 72,8%-a rendelkezett szavazati joggal, és ezek 91,2%-a élt is jogával. (1935-ben az ellenforradalmi időszak utolsó törvényhatósági választásán a főváros lakosságának mindössze 27,9%-a kapott szavazati jogot, és közülük 76,9% jelent meg a szavazóhelyiségekben.) A törvényhatósági választások eredménye megmutatta, hogy a munkáspártok az ellenforradalmi rendszer huszonöt esztendei uralma ellenére is jelentős befolyással rendelkeznek a fővárosban, még a nem munkáslakta kerületekben is. Ugyanakkor kitűnt az is, hogy a Független Kisgazdapárt — amely magát hangsúlyosan a magyar parasztság pártjának nevezte — a fővárosban a nagypolgárság, a volt úri középosztály, az értelmiség és az állami alkalmazottak, valamint a kispolgárság tömegeit sorakoztatta maga mögé. Valójában hozzá csatlakozott a volt nyilasoktól és a keresztény párt egykori táborától a kormánypártiakon át a liberális körök egy részéig minden szocialistaellenes elem. Jellemző, hogy a kifejezetten polgári pártok — a Polgári Demokrata Párt és a Radikális Párt —, amelyek a fővárosban viszonylag jelentős befolyással és hagyományokkal rendelkeztek, teljesen alárendelt szerepet játszottak. A törvényhatósági választásokhoz hasonló eredmény született a fővárosban a november elején megtartott országgyűlési választásokon is. A törvényhatósági választások eredményeképpen a főváros élére Kővágó József személyében kisgazdapárti polgármester került, az alpolgármesteri tisztségeket a koalíció vezető 58
