Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
A felszabadulástól Nagy-Budapestig (1945-1950)
hadsereg is jelentős szállítmányokat bocsátott az éhező főváros rendelkezésére. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a Magyar Kommunista Párt javaslatára a kommunista Vas Zoltánt nevezte ki Budapest teljhatalmú közellátási kormánybiztosává. 1945. április 4-én az ország egész területe felszabadult, a hónap közepén az Ideiglenes Nemzeti Kormány és az országgyűlés is Budapestre költözött. A helyreállítás országos és budapesti eredményei nyomán fokozatosan megindult a közlekedés, a postaforgalom, helyreállt a kapcsolat az egyes országrészek és a főváros között. Megkezdték működésüket Budapesten az országos hivatalok és intézmények, a gazdasági élet szervei, a bankok, az ipari és kereskedelmi vállalatok, megnyitották kapuikat az egyetemek, a főiskolák, műsort közvetített a rádió stb. Visszatértek az emigrációból Lukács György, Balázs Béla, Bölöni György és a magyar szellemi élet más vezéralakjai. Haláluk után végre méltó elismerésben részesültek Bartók Béla, József Attila, Radnóti Miklós, Derkovits Gyula és számos más, az ellenforradalmi rendszer által elüldözött és elpusztított író, költő, művész. A romjaiból újjáépülő Budapest újra az ország központjává vált. Május 16-án ült össze a Budapesti Nemzeti Bizottság javaslata alapján a Magyar Függetlenségi Front pártjainak delegáltjaiból alakított Ideiglenes Törvényhatósági Bizottság, a főváros „parlamentje”. Az Ideiglenes Törvényhatósági Bizottságban a munkáspártok a szakszervezetek delegáltjaival együtt abszolút többséggel rendelkeztek. Ennek megfelelően a bizottság elnöki tisztét Szakasits Árpád, a Szociáldemokrata Párt vezetője, a polgármesterét Vas Zoltán töltötte be. A törvényhatósági bizottság elnöke gyakorolta azokat a funkciókat is, amelyeket az ellenforradalmi korszakban a kormány által az autonómia fölé kinevezett főpolgármester látott el. A népi demokratikus átalakulás hulláma jelentősen megváltoztatta a főváros felső vezetését, de ez a hullám az alsó szinteknél megtorpant. A közigazgatás, a főváros vezetése alá tartozó üzemek és vállalatok, kulturális, egészségügyi és oktatási intézmények törzsgárdáját, azt a réteget, amely huszonöt esztendőn át az ellenforradalmi rendszer neveltje és kiszolgálója volt, a demokratizálás alig érintette. Az 1945. évben lefolytatott igazolási eljárás célja lett volna éppen e rétegnek 1939. szeptember 1-e után tanúsított politikai állásfoglalását vizsgálni, s ennek alapján rostálni, de ez nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Más módon is megkísérelték a közigazgatás személyzetét demokratizálni. Ilyen törekvés volt a nemzeti bizottságok, illetve az egyes pártok delegáltjainak bejuttatása a közigazgatásba, az 1918—1919-es forradalmak alatt tanúsított magatartásuk miatt az ellenforradalmi korszakban elbocsátottak rehabilitálása; de ilyenek már kevesen voltak, ügyeik intézése pedig a régi apparátus ellenállásába ütközött. A legjelentősebb változást a fővárosi üzemekben sikerült elérni, a megalakult új típusú munkásszervek, az üzemi bizottságok közreműködésével. A közigazgatási apparátus régi tagjai közül számosán az új népi rendszer őszinte híveivé váltak, de jelentős részük pozicionális érdekből az újonnan szerveződő politikai pártok soraiban keresett menedéket. 1945 nyarán a főváros alkalmazásában álló közel 50 000 fő között a legnagyobb taglétszámmal a Független Kisgazdapárt rendelkezett, amelynek pedig a felszabadulás előtt Budapesten, de különösen a főváros közigazgatási apparátusában szinte semmi befolyása sem volt. Nagy volt a Szociáldemokrata Párt taglétszáma is. Ez a párt jól kamatoztatta a felszabadulás előtti években a várospolitikában szerzett tapasztalatait, és erőteljesen szervezte a fővárosi üzemek dolgozóit. A Magyar Kommunista Párt elsősorban az üzemi munkások soraiban rendelkezett jelentősebb taglétszámmal. 57
