Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
A felszabadulástól Nagy-Budapestig (1945-1950)
a magyar kollaboránsokkal. Ilyen harcban esett el a Kommunista Párt egyik kiemelkedő egyénisége, Ságvári Endre is. Októberben felrobbantották a szélsőjobboldal reprezentánsának, Gömbös Gyulának a szobrát, decemberben a Városi Színházban gyűlést tartó nyilasokra dobtak bombát. A különböző fegyveres csoportokat a Magyar Nemzeti Felszabadítási Bizottság fogta össze, amelynek vezetői, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Tarcsay Vilmos, Kiss János, szintén mártírhalált haltak. Az ellenállási mozgalom felhívására a lakosság megtagadta a parancsot, hogy ki kell települnie a városból, és sok helyen sikerrel akadályozta meg a gyárak, üzemek leszerelését, illetve felrobbantását (Víz- és gázművek, Kelenföldi Erőmű, Goldberger, MÁV AG, Egyesült Izzó, Csepel). Az ország felszabadult részén, Debrecenben már megalakult a demokratikus Ideiglenes Nemzeti Kormány, amikor 1944 karácsonyán Budapest körül bezárult az ostromgyűrű. A szovjet csapatok, a várost kímélendő, parlamentereket küldtek tárgyalni a német parancsnoksághoz, Steinmetz és Osztyapenko kapitányokat azonban aljas módon agyonlőtték. Budapest így 49 napos ádáz fegyveres harc színterévé vált. A lakosság a pincékben, az óvóhelyeken, rettenetes nélkülözések közepette vészelte át ezt az időt. Szerény magyar erők, mint például a Budai Önkéntes Ezred tagjai, és elszórt, egymástól elszigetelt csoportok is részt vettek a nácik elleni harcban. A háború vihara végül is elsöpörte az ellenforradalmi rendszert, s így Budapest történetében új korszak kezdődhetett. A felszabadulástól Nagy-Budapestig (1945-1950) A korszakra vonatkozó dokumentum-válogatás: XXVI—XXX. Budapestet a szovjet hadsereg hat hétig tartó, súlyos, nehéz harcok során szabadította fel. A Duna bal partján, Pesten már január 18-án elhallgattak a fegyverek, de a jobb parton, Budán csak február 13-án adták meg magukat a körülzárt fasiszta német és magyar csapatok utolsó maradványai. A több mint hat hétig tartó, utcáról utcára folytatott ostrom alatt Budapest romvárossá vált. Az 1945. március 25-i összeírás mindössze 832 800 lakost talált a fővárosban az 1944. évi 1 379 562 fővel szemben. A hiányzó ötszázezer fő jórészt a deportálások, a náci és a nyilas terror, az ostom alatti éhínség, a bombázások áldozatává vált. A Budapestet ért anyagi károk mértékét érzékelteti, hogy a 40 000 épületből mindössze 10 000 maradt sértetlenül, egész városnegyedek — a budai Vár és környéke —, utcasorok semmisültek meg, mintegy másfél miihó köbméter romtörmelék borította a fővárost. Elpusztult valamennyi Duna-híd, a város kettészakadt, teljesen megbénult az utcai közlekedés, szüneteltek a közszolgáltatások, nem volt áram és gáz, alig-alig folyt a víz a csövekből. A pincékből, óvóhelyekből, a romok közül előbújó, didergő és éhező lakosságot vigasztalan kép fogadta az egész városban. A főváros nyilaskeresztes vezetőségének többsége a visszavonuló német és magyar csapatokkal együtt Nyugatra menekült, a lángokban álló, félig rommá vált Városházát január 18-án foglalták el a szovjet hadsereg alakulatai. 55
