Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Budapest a két világháború között (1919-1945)
nehéz- és a hadiipar mellett például a fővárosi víz-, villany- és gázmüveket is), és katonai ellenőrzés alá helyezték. A várost ennek ellenére nem készítették elő kellő körültekintéssel a háborús időszakra. Az élelmiszer- és az árukészletek hiányosak voltak, felvirágzott a feketepiac, állandósult az üzletek előtt a sorban állás. Nem vagy alig segített ezen, hogy 1940. január 1-től hústalan napokat vezettek be, amikor az üzletekben nem árultak, az éttermekben nem szolgáltak fel húsfélét. Áprilistól cukor- és zsírjegyek jelentek meg, amelyeket további jegyek követtek. Végül egy bonyolult „fejadag”- és jegyrendszer keretében a kenyértől a szappanig mindent jegyre árultak. A háború első éveiben a Kommunista Párt kezdeményezésére és vezetésével bontakozott ki a magyar függetlenségi és ellenállási mozgalom, amely a társadalom minden rétegét kész volt egyesíteni a háborúból való kilépés és az ország demokratizálása érdekében. 1941. október 6-án a Batthyány örökmécsesnél, november 1-én Kossuth és Táncsics sírjánál voltak antifasiszta tüntetések. 1941 karácsonyára a Népszava antifasiszta, népfront szellemű számot jelentetett meg; 1942-ben a Kommunista Párt is megindította lapját, a Szabad Népet. 1943-ban a Kommunista Párt Békepárttá alakult, s ennek vezetésében nagy szerep jutott Kádár Jánosnak. 1942 februárjában megalakult a Történelmi Emlékbizottság, mint az antifasiszta, függetlenségi mozgalom legális vezető testületé. Alapítói között a kommunista Kállai Gyula mellett ott volt Bajcsy-Zsilinszky Endre, Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Szekfü Gyula. 1942. március 15-én a Petőfi-szobornál rendezte meg a Történelmi Emlékbizottság a legnagyobb budapesti antifasiszta tüntetést. 1944. március 19-én a náci német hadsereg megszállta Magyarországot s a fővárost is. Ezzel az ország a náci hadvezetés közvetlen bázisává vált. A megszállást követően a Gestapo és a magyar hatóságok nemcsak a baloldali, ellenzéki politikusokat hurcolták német koncentrációs táborokba, hanem a németellenes kormánypolitikusokat is, élükön Bajcsy- Zsilinszky Endrével. A politikai pártokat feloszlatták, az ellenzéki lapokat betiltották. Áprilisban a zsidókat megkülönböztető sárga csillag viselésére kötelezték, majd kijelölt házakba, embertelen körülmények közé telepítették össze. A német megszállás következménye volt az is, hogy a szövetséges hatalmak megkezdték Magyarország és Budapest bombázását. Az első pusztító, nagy légitámadás 1944. április 3-án érte a várost. Ezt követően a vijjogó szirénahanggal jelzett légiriadók, a szőnyegbombázások állandósultak. A katonai és hadicélpontokkal együtt pusztultak a lakónegyedek, a középületek, és egyre nőtt a halálos áldozatok, valamint a sebesültek száma. 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó előkészítés nélküli, sikertelen kísérletet tett a háborúból való kilépésre. Őt és családját Németországba szállították, Budapesten pedig Horthy megbízásából Szálasi Ferenc „nemzetvezető” s vele a nyilasok vették át a hatalmat. Ez a féktelen terror elszabadulását, az általános anarchia elhatalmasodását, a város életének megbénulását vonta maga után. A főváros addigi vezetőit nyilasokkal váltották fel; az akkori Margit körúti (ma s ezért Mártírok útja) katonai fogház megtelt baloldaliakkal; a zsidókat gettóba telepítették, és Budapestről is megkezdték náci koncentrációs táborokba való hurcolásukat; naponta százával lőtték agyon a zsidókat és a baloldaliakat a Duna rakpartján. Az ellenállási mozgalom mégsem tört meg. Májusban megalakult a Magyar Front, a kommunisták és a baloldaliak egyre gyakrabban csaptak össze fegyveresen is a nácikkal, 54
