Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Budapest a két világháború között (1919-1945)
vezetői (Vámbéry Rusztem, Nagy Vince, Rupert Rezső) leginkább őrizték és éltették az 1918-as októberi forradalom programját. 1925-től kezdve az ellenzék fővárosi pozíciója jelentős mértékben megerősödött azáltal, hogy a Szociáldemokrata Párt képviselői is bekerültek a közgyűlésbe. A magyarországi parlamenti, legális politikai pártok közül ugyanis egyedül a Szociáldemokrata Párt volt valóban szervezett és tömegekre támaszkodó párt, amelynek tagsága nem klubok és pártvacsorák részvevőiből állott. Míg a parlamentbe a Szociáldemokrata Párt — először a magyar történelemben — már 1922-ben bekerült, a kormányzat politikája miatt a főváros vezető testületébe csak 1925-ben juthatott be. A Szociáldemokrata Párt politikáját az a Peyer Károly formálta, aki — megegyezvén Bethlen István miniszterelnökkel — elfogadta realitásul az ellenforradalmi rendszert, és hibásnak tartott minden radikális módszert a párt gyakorlati politikájában. Ennek ellenére a szociáldemokrata és a liberális városatyák együttesen támadták a jobboldali városvezetést és kormányzati rendszert. Gazdasági téren követeléseik elsősorban a bér- és munkaviszonyok megjavítására, munkaalkalmak, közmunkák indítására, a munkásságot és a kispolgárságot sújtó adóterhek (fogyasztási, forgalmi adó) megszüntetésére, csökkentésére, a lakásviszonyok javítására irányultak. Politikai téren az általános titkos választójogot, a politikai szabadságjogok (egyesülési-, gyülekezési-, szólás-, sajtószabadság) biztosítását, az önkormányzat jogainak, szabadságának helyreállítását, az állami beavatkozás megszüntetését sürgették. A fővárosban a két háború között megtartott négy törvényhatósági választás alkalmával (1920, 1925, 1930, 1935) a szociáldemokrata és a liberális polgári tábor nemcsak a legerősebb ellenzéki blokkot alkotta, de 1925-től a választott tagokat tekintve több mandátumot tartott a kezében, mint a kormányt támogató Keresztény Párt. Annak ellenére, hogy a főváros vezetésében a legális baloldal ilyen jelentős erőt képviselt, mégsem tudott gyökeres változást elérni. Ehhez ugyanis az egész rendszer radikális megváltoztatására lett volna szükség. Magyarországon a parlamentáris többpártrendszer ellenére ténylegesen egypártrendszer épült ki. A kormánypártnak — amely mindenkor alá volt rendelve a miniszterelnöknek — a parlamentben abszolút többsége volt. Budapesten azonban a 20-as évek második feléig a kormánypártnak nem volt közvetlen képviselete, és csak a 30-as évek végére sikerült elérnie azt, hogy a fővárosban is az „egy párt — egy vezér” elve érvényesüljön: 1938-ra az addig a kormánypárttól némileg eltérő politikai vonalat képviselő Keresztény Községi Párt feladta önállóságát, és beolvadt a kormánypártba. A főváros viszonylagos önállóságának megtörését szolgálták a fővárosi törvények is. Az 1930:XVIII. te., amelyet Bethlen István gróf kormánya hozott, százzal csökkentette a közgyűlés választott tagjainak számát, a parlamenthez hasonló közgyűlés hatáskörének tekintélyes részét kinevezett tisztségviselőkre ruházta, s ettől kezdve főpolgármestert csak a kormányzó jelöltjei közül lehetett választani. Gömbös Gyula kormányának 1934: XII. tc.-e teljesen megszüntette a főpolgármesterválasztást, és a kinevezést vezette be; tovább csökkentette (egyharmaddal) a választott tagok számát, megtiltotta, hogy a közgyűlés politikai kérdésekkel foglalkozzék. Noha e törvények Budapesten érvényben hagyták a titkos szavazás módszerét, az országos követelménynél magasabbra emelték a választójogi cenzust (iskolai végzettség, adófizetés, egy helyben lakás stb.). 52
