Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Budapest a két világháború között (1919-1945)
A budapesti baloldali ellenzék küzdelmei Az ellenforradalmi városvezetés a hatalomátvétel percétől kezdve igen jelentős baloldali ellenzékkel találta szemben magát, s ennek erejét nem tudta megtörni. A baloldal gerincét, legnagyobb tömegét az ipari munkásság, a munkásmozgalom adta. A kormány és a szociáldemokrata vezetők 1921-es megegyezése ellenére a szervezett munkásság politikai és gazdasági harca nem szűnt meg. A háborút követő gazdasági krízis, az 1925-ig elhúzódó infláció, a gazdaság stabilizálásának terhei, majd az 1929—1931-es gazdasági világválság elsősorban a munkásokat, a csekély fizetésből élőket sújtotta. A gazdasági csapások, párosulva egy, a nyugat-európainál egyébként is lényegesen alacsonyabb életszínvonallal, valamint a terheket aránytalanul, antidemokratikusan megosztó gazdaságpolitikával, a kispolgári tömegek életkörülményeit az ipari munkások nívójára szállították le, a munkásság körében pedig állandósították a munkanélküliséget. Érzékelhetően kedvező, bár átmeneti és időleges változás e téren csak a második világháborúval kapcsolatos konjunktúra idején mutatkozott. A munkanélküli segély bevezetését nemcsak a kormány és a parlament vetette el, hanem a főváros közgyűlése is. E helyett ún. nyomorenyhítő akciókat szerveztek (Sipőcz Jenő egy tál leves akciója, „Róbert bácsi” népkonyhája a Kálvin téren). Az állástalan diplomásokat a téli hóeltakarításnál és egyéb, ideiglenes, kisegítő munkáknál foglalkoztatták. 1930-ban az e célra biztosított 600 helyre 10 000 jelentkező várt. A gazdasági és politikai elégedetlenség hívta életre 1925-ben a baloldali szociáldemokrata ellenzék és az illegális Kommunista Párt szervezésében a Magyarországi Szocialista Munkáspártot. Ez 1928-ig legálisan követelte az ország demokratikus, szocialista átalakulását, ezen belül azt, hogy a munkásság döntő befolyást szerezzen a főváros vezetésében. A 20-as évek egymást sorozatosan követő fővárosi sztrájkjai, tüntetései a gazdasági világválság nyomán megszaporodtak. 1930. szeptember 1-én került sor a két háború közötti legnagyobb budapesti munkástüntetésre. E napon több tízezer munkanélküli vonult végig a városon munkát és kenyeret követelve, a proletárdiktatúrát, a Szovjetuniót éltetve. A rendőrség beavatkozása következtében a békés tüntetésnek végül egy halálos és több száz sebesült áldozata lett. 1930. szeptember 1. a forradalmakat idézte fel a kortársak előtt. A kormányzat válasza a statáriáüs büntetőeljárás, a gyűléstilalom bevezetése volt. Mindez nem törte meg a munkásmozgalmat. A Szociáldemokrata Párt százezer szakszervezeti, szervezett munkást tömörített, és a kommunisták befolyása is nőtt a fővárosi üzemekben (Ganz Villamossági Gyár, Fegyver- és Gépgyár, Egyesült Izzó stb.). Az 1935-ös építőmunkás sztrájk szervezésében kiemelkedő szerepet játszott a kommunista Rajk László. A két háború között a kommunista szervezkedés tényleges bázisa elsősorban Budapest volt. Az öntudatos tömegek politikai véleményüknek kiélezett helyzetekben újra és újra hangot adtak. így pl. az 1941-es Budapesti Nemzetközi Vásáron a Szovjetunió pavilonja előtt naponta ezrek álltak sorban bejutásra várva, a megerősített rendőri ellenőrzés ellenére is. Az ellenforradalmi rendszer a városházán belül sem tudta teljesen legyűrni az ellenzéket. Amikor 1920-ban újraválasztották a közgyűlés tagjait, nem sikerült onnan kiszorítani a régi liberális városatyákat. Vázsonyi Vilmos Demokrata Pártja a legerősebb ellenzéki fővárosi párt lett ekkor. Néhány esztendő múltán a liberális polgári ellenzék tábora megerősödött Rassay Károly Szabadelvű Pártjával, valamint a Kossuth Párttal, amelynek 51
