Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)

Budapest a két világháború között (1919-1945)

A főváros és környéke az ország ipari termelésében a korábbinál is nagyobb szerephez jutott. 1921—1939 között megkétszereződött a gyáripari telepek, üzemek száma; megnőtt az ipar koncentráltsága. Budapest és környéke adta az ország ipari termelésének felét. Nagy fellendülés mutatkozott a könnyűiparban (különösen a textiliparban), a műszer- és a híradástechnikában, de a nehézipar is növelte termelését. Mindezek következtében több mint kétszeresére emelkedett itt az ipari munkásság létszáma, noha ez időben egyes vidéki ipari centrumok (Miskolc, Diósgyőr, Győr stb.) is sokat fejlődtek. Az ipari munkásság nagyobb hányada nagyüzemekben dolgozott. A csepeli Weiss Manfréd Művek — a 30-as években — 20 000 embert foglalkoztatott.

1920-ban a főváros kereső lakosságának közel 40%-át az ipari munkásság, a proletariátus tette ki, s aránya a korszak végére még ennél is nagyobb volt. Ez természetszerűleg alapvetően meghatározta nemcsak a város társadalmi struktúráját, de politikai arculatát is. Noha az ellenforradalmi rendszer gazdasági intézkedései (bércsökkentés, munkaidőnövelés, elbocsátások a 20-as években) és a politikai üldözés elsősorban a munkásságot sújtotta, s bár megpróbálták keresztény szociális demagógiával az új hatalom oldalára állítani, a budapesti munkásság százezres tömege kitartott a szakszervezetek, a Szociáldemokrata Párt mellett, és bázist nyújtott a Kommunista Pártnak.

De Budapest ugyanakkor a kispolgárság városa is volt. A kisipar az ország s a főváros termelésében mindvégig igen jelentős tényező maradt. 1930-ban a kisipar foglalkoztatta a munkásság 34,5 %-át. A kispolgárság nemcsak az önálló kisiparosokból, kiskereskedőkből tevődött össze, hanem igen széles alkalmazotti rétegekből, tisztviselőkből, s egészében rendkívül heterogén képet mutatott, szinte a főváros kerületei szerint változóan. Ez a társadalmi helyét és politikai nézeteit tekintve labilis kispolgári tömeg különböző pártok számára vált megközelíthetővé. Egyes rétegeinek gazdasági helyzete, politikai felkészültsége, hagyománya szerint nemcsak a kormánypárt és a kormánytámogató jobboldali pártok, de a szélsőjobboldali agitáció, később a nyilasok is utat találtak hozzájuk; ugyanakkor az ellenzéki liberális polgári pártok is főként innen, nem utolsósorban a kispolgárság zsidó rétegeiből toborozták szavazóikat. Azok a rétegek viszont, amelyeknek életkörülményei inkább a munkásságéhoz álltak közel, gyakran a Szociáldemokrata Párt felé orientálódtak.

A társadalmi rétegek és a politikai pártok kapcsolatában egy alapvető jellegzetesség dominált: az állami és közigazgatási alkalmazottak a fehér hollónál is ritkábbak voltak az ellenzéki pártokban.

A főváros volt és maradt a szellemi, a kulturális élet központja. Itt élt és alkotott Bartók Béla, Kodály Zoltán. Szegedről indult, de Budapesten emelkedett a világirodalom nagyjai közé József Attila. Párizs és a nagyvilág Budapestről ismerte meg Illyés Gyula nevét. A budapesti Zeneakadémiáról indult Dohnányi Ernő és Zathureczky Ede karrierje. A főváros — félszázados jubileumának megünneplésére — több muzsikust bízott meg művek komponálásával. Erre az alkalomra készült és hangzott fel először 1923. november 19-én Bartók Béla: Tánc-szvit, Kodály Zoltán: Psalmus Hungaricus és Dohnányi Ernő: Ünnepi nyitány című alkotása. Budapesten alkotott Kisfaludi Strobl Zsigmond.

Budapesten alakultak ki azok az irodalmi, művészeti, értelmiségi csoportok és irányzatok, amelyek a hazai szellemi élet legjavát képviselték, s így azok is, amelyek nem tartoztak a baloldalhoz, de valamilyen módon szembefordultak az ellenforradalmi rendszerrel, s bírálták azt. A Nyugat és köre, a József Attila szerkesztette Szép Szó otthona éppúgy

48