Ságvári Ágnes (szerk.): Budapest. Fővárosunk története (Budapest, 1973)
Budapest a két világháború között (1919-1945)
liberális, antiszemita, jobboldali politikai csoport irányította, amely a Wolff Károly vezette Keresztény Községi Pártban tömörült. Ez a párt szoros kapcsolatot tartott a konzervatív, klerikális körökkel, valamint a Gömbös Gyula vezette szélsőjobboldali fajvédő csoporttal. A klérus, amely az ellenforradalmi rendszert kezdettől fogva támogatta, Budapesten is jelentős befolyásra tett szert. A főváros új vezető pártját támogatták a keresztény középosztály, a nagypolgárság, az uralkodó osztályok. Társadalmi bázisát, szavazóinak zömét viszont elsősorban a főváros keresztény kispolgári rétegei jelentették; azok a kispolgári rétegek, amelyek kiábrándulva a forradalmakból és szembefordulva velük, de társadalmi és gazdasági helyzetükkel elégedetlenül, az ellenforradalomtól remélték ambícióik kielégítését. Szilárdan támaszkodott e párt magára a városi adminisztrációra is. A Keresztény Községi Párt, illetve a kormány bizalmi emberei töltötték be a főváros vezető posztjait (főpolgármester, polgármester, alpolgármesterek, a tanácsok vezetői stb.), a jelentős javadalmazással járó fővárosi közüzemek, intézmények igazgatótanácsi helyeinek zömét. A jobboldali városi politikusok közül a polgármesteri, főpolgármesteri tisztet betöltött Sipőcz Jenő, valamint a jobboldali pártvezér, Wolff Károly voltak azok, akik a harmincas évek derekáig meghatározták a városvezetés jellegét. A város új vezetőit nagymértékben lekötötte a gazdasági és politikai pozíciók megszerzése és megtartása, a polgári ellenzék bírálatának elfojtása, valamint a munkásmozgalom növekvő erejének és megmozdulásainak leverése. Huszonöt esztendős várospolitikájuk nemcsak az első világháború előtti liberális vezetésé mögött maradt el, de a kor általános követelményei s a budapesti lehetőségek mögött is. Ennek legfőbb oka abban rejlett, hogy az egész magyar politikai rendszerből s így a fővárosi politikából is hiányzott az a szociálpolitikai törekvés, amely a magyarországinál fejlettebb és demokratikusabb államokban általában már ekkor érvényesült. Egységes és rendszeres városfejlesztési koncepció a különböző kísérletek ellenére sem alakult ki. A speciális budapesti bajokat még csak tetézték az urbanizáció egyetemes érvényű s így itt is mutatkozó gondjai. Súlyos nehézségek jelentkeztek a város gazdálkodásában is. A főváros több alkalommal vett fel külföldi és belföldi kölcsönt, évről évre eladósodott. A felvett kölcsönöket gyakran inproduktiv beruházásokba fektették, amelyek nem növelték kellően a foglalkoztatottak számát. A költségvetés egyensúlyát nem sikerült állandósítani. Az adóterhek szüntelenül növekedtek, s ezt a folyamatot az adófizetés egységesítése sem állította meg. Hatalmas összegeket, a költségvetésnek átlagosan 40%-át emésztették fel a személyi kiadások, a főváros hivatali apparátusának fenntartása. Az ellenforradalmi rendszer tehát berendezkedett Budapesten, megvetette a lábát a fővárosban, mégsem sikerült célkitűzéseit teljesen megvalósítania: a „másik Budapest” megmaradt a demokrácia, a baloldal, a munkásmozgalom központjának. Az ellentétek fővárosa Budapest a két háború között is megőrizte, sőt meg is erősítette azt a sajátos jellegét, hogy nemcsak az állami adminisztráció, a közigazgatás centruma volt, hanem a gazdasági életé, a közlekedésé és a kultúráé is. 47
